Checkpoint Charlie

Maradi az a felfogás, hogy a borravalóval a nyújtott szolgáltatás minőségéről és mondjuk ár/érték arányáról mondok ítéletet? Vagy a borravaló automatikusan jár és kész?

Új találmányunk a DEMISSZÁZS június 12.-én mutatkozik be a Millinárison zajló kiállításon. (Lásd: http://check.blog.hu/2009/05/19/gyurikiallitas) Ez tulajdonképpen egy PPP (pálinka, pogácsa party) összejövetel lesz sok fecsegéssel, igény szerinti "tárlatvezetéssel" délután 6-tól este 10-ig, amire szeretettel várjuk az érdeklődőket.

Ez eseményhez tartozik egy ingyenes Demjén Ferenc koncert is a parkban. Reméljük jó idő lesz, lehet majd lengén öltözni, és a sajtból készült holdat bámulni. Lásd még: http://check.blog.hu/tags/demjén_ferenc

Továbbá tervezünk egy meglepetés finisszázst is a Múzeumok Éjszakájára is, ami június 20.án lesz.

A megnyitón elhangzott szöveg alábbiakban olvasható:

Kedves kultúrbarát! Szeretettel invitálunk egy különös tárlat megnyitójára ma este. A tárlat Kolbász New York-i képeit mutatja be, amelyeket olajvászonra nagyítottak és Jáva szigetén utólagosan megfestették azokat. A kiállítást drMáriás nyitja meg, aki előzetesen interjút is készített az alkotóval.

Biztos a személyes érintettség okán, de arra jutottam, hogy egy társadalom köcsögségének legjobb indikátora a hely át nem adása. Emlékszem, kisiskolásként, olyan 25 éve, rendszeresen találkoztam olyan buszsofőrrel, aki bemondta a mikrofonba, ha terhes vagy kisgyermekes anyuka szállt fel a buszra és addig nem ment tovább, míg a kismama helyet nem kapott.
Ma azt tapasztaljuk, hogy egy, adott esetben kettő piciny gyermekkel buszozó várandós anyuka nem kap helyet, az utasok háborognak, amiért a család dülöngél (ugye a két gyereket fogni kell, nincs mivel kapaszkodni), és a buszvezető sem intézkedik. Vagy hozzuk elő a mozgáskorlátozottak közintézményekbe való bejutásáról szóló törvény kudarcát?

Ez a látlelet vajon miről árulkodik? Arról, hogy a magyar társadalomnak, ennek az ótvaros seggű brancsnak ezerévnyi itt tartózkodás alatt se kultúrája, se elvei, se morálja nem alakult ki. Ebben az országban szar élni, nincsen miheztartás, az emberek úgy lézengenek ezen a rántott hús alakú területen, mintha az ökör hugyozta volna ide őket. És ezt nevezik a szent népnek, ennek lesik kényét-kedvét, ennek az akarata érvényesül? Szerdán mesélte a Tilosban a Csejdy, hogy egy New Yorki partyn ott pörgött egy autista fickó, biztos sok haverja van. Ehhez képest nekem van egy mozgássérült ismerősöm, fiatal srác és zenebuzi, minden jó koncerten ott van, legalábbis szeretne ott lenni. Erre mit látok: az egyik koncerten mellette ülő lekever neki egy pofont, mert nem úgy tartja a kezét, mint más – és mikor a barom faszának letépésével fenyegetőzök, még neki áll feljebb (egyébként intellektuális, ülős koncert volt). Vagy: a kutyás ember leszedi a homokozó mellől a „kutyát behozni tilos” táblát és odaszaratja-hugyoztatja az állatot. Egyébként a kutyásnak az egyik miniszter az apja.

Csak reménykedni tudok, hogy sikerül a késztetésnek ellenállni és ellenreakcióként nem ugyanilyenné válni. Nehéz, már csak azért is, mert eközben nagyon meg lehet gyűlölni az embereket, úgy an blokk. És ha már gyűlölöm őket, akkor miért ne szarnék én is más orra alá? Miért ne lépnék rá a zebra előtt a gázpedálra és mi az az indok, amivel rá lehet bírni mondjuk a becsületes adózásra? Létezik-e itt egyáltalán olyan közösségi szemlélet, amelyben a dölyfös, önérdekeit néző egyén részessé válhatna? Ilyesmi egyáltalán nem létezik, helyette csak az örvénylő geciség beszippantó ereje van.

...(a keresztények és ateisták): "Így aztán üvöltöznek, egymás torkának esnek, vég nélkül csatáznak. Mig a taoista bölcs békésen üldögél a folyó partján egy verseskötet, egy pohár bor, vagy néhány ecset és paletta mellett. Átadja magát a tao élvezetének és egy cseppet sem izgatja, létezik-e a tao. A bölcsnek semmi szüksége rá, hogy bizonyítsa a tao létezését, teljesen leköti annak élvezete."

R.M.Smullyan könyve

Nagy esemény, nagy visszhang, nagy és szívderítő teljesítmény. Egy lónak köszönhetjük. Overdose utolsó magyarországi futamát a Tv2 közvetítette, így milliók láthatták az amatőr káoszt, a szakmaiatlan turhát, és nem mellékesen Orbán Viktor PR filmjét. Az üdvözült és áhitatos riporterek ugyanis már egy előző napon is forgattak az ellenzéki pártelnökkel, aki meglátogatta a csodalovat. Az élő közvetítésen ismét mutatta a kamera, és másodszor is nyilatkozhatott, mint legfőbb hazafi és celeb, a ló teljesítményének dicsfényében. Részéről ügyesen megválasztott és csupa jó konnotációval bíró fórum, a TV2 részéről némileg túlzó, ízléstelen törleszkedés. Más celebet az elragadtatott szerkesztők nem találtak a huszonötezres tömegben. Közben ment a futam, őrjöngött a soha nem látott tömeg. Atmoszférát viszont a szórakoztatás szenvedélyében mélyen hívő csatorna nem közvetített. Zúg az aréna, tombol a tömeg, nem csak soha nem látott események zajlanak, de soha nem halottak is. Némán. A futam közvetítése olyan kameraszögekből zajlott, amelyekből sem a ló helyzetét, sem a sebességét nem lehetett megítélni, átélni. Néhány gimnazista a mobiljáról bizonyosan szakszerűbben oldotta volna meg. Nem a versenyt, nem a teljesítményt, nem a hipnotizált tömeget közvetítették, a stáb saját elragadtatásának fóruma lett a vasárnap délutáni csodafutam. Ami úgy ért véget, hogy nem közölték a győztes futamidőt. Másnap persze megtudhattunk a sajtóból, igaz módosítva, meg azt is, hogy összeomlott a fogadási rendszer és, hogy fél távnál leesett az egyik patkó.

Szegény állat. Mielőbb vigyék ki ebből az országból!


O. Cs.

Lacika már nyolc napja szerelmes. A riporter hívja így, nem én. Negyven éve folyamatosan szerelmes, egy ideig vezette a listát, de 1600-nál abbahagyta. Becslése szerint most nagyjából 3000 darab nőnél tarthat. Valami űzi, hajtja, ami kivitte ötvenhatban az utcára, ahol meglőtték, két évig harcoltak az életéért, így aztán elfogadható bokszoló vált belőle, aztán taxis, szörfoktató meg ismert színész lett. Szabadságharcos, keményöklű és örökifjú nőcsábász, egyszóval megvan a magyar Mickey Rourke. Kedvenc sztorim az interjúból, hogy egyszer véletlenül egyedül maradt HÉT nővel, akik elkezdték piszkálni, ízetlen célzásokat tenni a férfiasságára. Egy ideig tűrte, aztán bepöccent és egymás után mind a héttel külön-külön félrevonult. És mind megkapta, amit megérdemelt! Sportból és bosszúból. Ezt a szexista baromságot a Nők Lapja nevű női magazinban olvastam. (60. évfolyam, 13.szám) Van itt még Dr.Vekerdy Tamás, Ludmila Ulickaja, Müller Péter, Páskándi Géza, a heti szerkesztő meg Grecsó Krisztián. No komment.

2002-ben jelent meg magyarországon a Catherine M. szexuális élete című könyv a Francia Külügyminisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet támogatásával. A hölgy egy létező személy, ismert művészettörténész, a vallomásos szöveg pedig tényleg az, amit a címe ígér, és ezt minden pátosz nélkül. Mélyen pornográf szöveg, de valahogy mégsem érezzük öncélúnak. Egy értelmiségi nő vallomása, egy kopogós gyónás. Mindezt arccal vállalva. Például a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt a hölgy 2003-ban. Sade márki, Georges Bataille szövegeinek és az O történetének mai folytatása. Tárgyszerű leírások végtelen és elvetemült szexuális kalandokról egyes szám első személyben. Lehetett hozzá viszonyulni, de gombot varrni rá nehéz. Ez a mértékű őszinteség, a privát szféra teljes fölszámolása számomra zavarba ejtő. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki fölteszi magát, illetve a videóra rögzített szexuális aktusait valamely forrásmegosztó oldalra. A Részletek című fejezet így kezdődik: „Nagyon szeretek szopni.” aztán jönnek a részletek, majd elmondja, hogy a legkedvesebb bók számára, ha azt mondják ő szopik a világon a legjobban. Érdekes provokáció, a pszichológusoknak csemege, és hát több mint egymillió eladott példány negyvenöt nyelven.

Ezután az idén megjelent a Catherine M. szexuális élete 2 A féltékenység. Az eredeti cím kb. az volt, hogy A féltékenység, a többit már a magyar kiadó tette hozzá, nyilván marketing okokból. A szöveg ugyanarról szól, a szerző életéről, gyerekkortól az érett asszonylétig, de egész más szemszögből. Olyan, mint egy szingli regény, a Nők Lapja simán leadhatná. A szexuális forradalom elmúlt, szopás itt már felláció, és nem az események leltárba vétele, inkább az azt megélő lélek a fontos. Van itt önsajnálat, pszichoanalízis, álmok, fantáziák, amik felülírják és talán megmagyarázzák az első részt. Nem vonja vissza, nem hitelteleníti az első könyvet, inkább csak egy rezignált leírása annak, hogy mi van, volt a felszín mögött. Fáradt utánlövés, de talán magyarázza az első könyv születését. Szövegnek nem túl erős, és az első rész nélkül szinte teljesen érdektelen. Ráadásul az első rész hetvenkettedik oldalán leírja ezt a történetet, nevezetesen, hogy a nagyon libertinus élet mellett is lehet féltékenynek lenni, és ettől megzakkanni. Ezt a két oldalas epizódot bontja ki egy egész könyvvé, úgy, hogy nem ad hozzá semmi pluszt. Talán azok érdekes részek, ahol a maszturbációról és a fantázia szerepéről értekezik. Azért valahogy mégsem bántam meg, hogy átrágtam magam rajta. Kétszer ugyanarról teljesen más megközelítésben még nem olvastam könyvet.

Van bérletem, igyekszem minimalizálni az autóval mozgást, szóval villamossal járok. Sokan vagyunk. Nem ijesztgeti már az utazó közönséget a Bodrogi-Süsü, helyette egy kellemes női hang figyelmeztet, hogy a villamos esetenként hirtelen fékezni kényszerül, szíveskedjünk folyton kapaszkodni. Mellettem két fickó valami furcsa nyelven beszél. Ázsiai fazonjuk van, de olyan mintha norvégül nyomnák. A női hang folyamatosan informál, milyen megálló jön, melyik oldalon nyílik az ajtó, és mire tudunk átszállni.

De miért nem mondja angolul is? A HÉV is folyton beszél, de az is csak magyarul tud! Mibe kerülne lefordítani, azt fölmondani az infókat angolul? Akár németül is. Olyan provinciális ez így. Sok a külföldi, meg befelé is jó üzenete lenne. Hogy Európában lakunk. Meg legalább azt a pár mondatot megtanulhatnánk utazás közben idegen nyelveken mi is.

U.I.:

Meg lehetne olyan is, hogy minden nap más nyelven szólalna meg a hang. Finnül, olaszul, kínaiul, stb... Bábeli villamos, mi meg találgatnánk, meg nevetnénk. 

Itthon volt megint a Kati, így sort kerítettünk három beszélgetésre a Haza és Haladás nevű műsorban (ami péntek reggelente van 8-tól 10-ig az FM 90.3-on). Körülnyaltuk a válságot, hogy "onnan" hogyan látszik, meg persze csacsogtunk Ázsiáról is.

Elérhető, meghallgatható a Tilos Rádió honlapjáról: www.tilos.hu

Közben találtam egy jó linket a jelenségről:

http://www.mozgovilag.hu/2006/02/12rolrol3.htm

Ide kapcsolódó hír, hogy megjelent a Pergő Képek nevű folyóirat 32. (egyben utolsó) száma, amiben egy hosszabb beszélgetés található Ferber Katalinnal Takeshi Kitanoról, filmjeiről, és ezen keresztül sok mindenről. (Kapható az Írók Boltjában, a Liszt Ferenc téren)

Tegnap hallottam, hogy Bolíviában Evo Morales elnök a napokban fogadtatta el az új Alkotmányt. A friss alaptörvény a szolidaritás, az emberiesség és az egyenlő teherviselés alapelvein nyugszik, amire már csak a fekvése miatt is sanyarú sorsú országnak igencsak nagy szüksége van - pláne most, a globális recesszió idején. Az elnök első lépésként felszólította az ország földesurait, hogy vagyonuk és hatalmas földterületeik bizonyos hányadát bocsássák a nincstelen indián lakosság részére és intézkedéseket foganatosított, hogy ezentúl a kizsákmányoló munkáltatói módszerekkel is hagyjanak fel. Természetesen van háborgás, de nincs mit tenni: Bolívia lakosságának jelentős hányadát a nélkülöző polgárok alkotják, Morales Alkotmánya vélhetően erős baloldalisága és populizmusa ellenére megértő közönségre fog találni. Nyílván a célok között szerepel az oligarchikus viszonyok felszámolása és ezen keresztül a magasan elterülő országnak a megjobbítása,a kultúrált államok közé való bevezetése. Bolíviában az első lépések tehát megtörténtek, innen szemlélve talán kissé sajátos módszerekkel, de mégis azt kell mondani, hogy válság idején csakis a hasonlóan radikális intézkedések lehetnek célravezetők.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy Demján Sándor 25 milliárd forintos állami hitelt kap új invesztíciójához, az orosz lottó piaci bevezetéséhez. A hír önmagáért beszél, nem is ragoznám túl. Csupán a figyelmet szerettem volna felhívni arra, hogy immár Bolívia is előttünk jár a válságkezelésben, és ha erre gondolunk, akkor nagyon szomorúnak kell lennünk. Ugyanis ezekben az időkben egy ilyen Demján vs. Állam újabb korporáció (emlékezzünk, hogy Demján hány és hány milliárdos állami megrendelés és PPP befektetés mögött áll ott) semmi másra nem jó, mint hogy még inkább levezesse az országot a megoldás útjáról.

"Te", az egész világra kiterjedő web-társadalom építője-fogyasztója lettél a Time "Év embere" 2006-ban - tudja meg az olvasó az amerikai magazin utcára kerülő számának címlapjára pillantva.

Mint a döntéshez kapcsolódó szerkesztőségi indoklásból kiderült, az idei cím mindenkinek jár, aki a XXI. század információs szupersztrádáját építi és működteti. Az év embere 2006-ban Te lettél, aki megteremtetted a wikipedia kozmikus tudástárát, az emberiség több millió csatornás közös videohálózatát, a youtube-ot vagy a myspace online metropoliszt. Te, aki az emberek közösségének és együttműködésének egy korábban soha nem látott szintjét hoztad létre, Te, az "új digitális demokrácia" polgára. Ezért (is) megépítettük a fotós weboldalunkat, amelynek a címe:

www.czaban.hu

Még van egy csomó fotó, amelyik feldolgozásra vár, amin dolgozunk, tehát folymatosan bővíteni fogjuk az oldalt. Köszönet mindenkinek, aki segített benne, meg abban is, hogy ezek a fotók elkészülhettek.

Két amerikai reklámszakember ... kampányt indított  a palackozott víz ellen. Csak az Egyesült Államokban 28 milliárd palack ivóvizet vásárolnak meg, amelyek kiszerelése, szállítása és forgalmazása már önmagában is jelentős környezeti terhelést jelent, nem beszélve a kiürült PET palackok által okozott további problémákról” (IPM, 2009, március) Lásd: www.tappening.com. Nem lenne a dolog nagyon amerikai, ha nem kezdenek rögtön gyártanai és árulni sokszor használható vizes palackokat Thing global, Drink local felirattal. Reggel megtöltöd, azt' viszed magaddal.

Ezzel együtt az állítás igaz! Most amikor brutális válság van, lehetőségünk van átgondolni a beidegzéseinket, és keresni a lehetőségeket az önkorlátozásra, a fogyasztásunk minimalizálására. Úgyhogy én is elhagyom a palackozott vizeket! Helyes kancsó az asztalon, benne víz, aztán lehet töltögetni. És többé nem kell cípelnem a boltból kartonszám az ásványvizet, győrögetni azokat az undorító palackokat a kukába. Szakértőnket megkérdeztem, és azt mondja a pesti víz rendben van. A buborékot meg nélkülözni fogom, mert szódát csinálni lusta vagyok. És vendéglátó ipari egységekben is csak sima vizet kérek, ha nem adnak, hát bojkottálom. 8Vagy sört iszom.) Ha belegondolok az ásványvizhiszti is csak az utóbbi húsz év gyümölcse, addig jól megvoltunk nélküle.

És még egy érv: „Elgondolkozott már azon hogy miért is műanyag palackból iszik vizet, és nem a csapból? A palackban ugyanolyan víz van, amit a csapból is ki tudnánk engedni! Budapesti viszonylatban egyetlen köbméter vízért 484 forintot fizetünk. Ebből maga a víz csak kétszáz forintba kerül, az összeg többi része a Csatornázási Műveket illeti. A vezetékes víz még így is olcsó: ugyanennyi, azaz ezer liter Tesco vízért 29 ezer forintot kellene fizetnünk, Evianból pedig kiskereskedelmi áron  312 ezer forint egy köbméter”. Forrás: http://ivoviz.info/index.php?option=com_content&task=view&id=12&Itemid=27

2000-ben jelent meg az első lemeze ennek a skandináv formációnak. A trióban a szaxofonos Mats Gustafsson, aki 1964-ben született, aztán volt metálos fiatal, majd egy Sonny Rollins koncert hatására kezdett szaxofonozni.

A kilencvenes években az improvizált zene foglalkoztatta leginkább, aztán rájött, hogy a kemény rock attitűdje összerakható a free jazzel. Ennek a gyümölcse a The Thing, ahol Gustafsson mellett Ingerbrigt Haker Flaten bőgőzik, és Paal Nilsen-love dobol. Egyik legjobb ritmus szekció manapság, ha ennek van értelme egyáltalán ebben a kontextusban. Brutálisan szép zene amit tolnak, amitől feláll a szőr az ember karján, Black Sabbath találkozása Peter Brötzmann, Albert Ayler, és Don Cherry szellemével a XXI. században. Az első lemez, amit hallottam tőlük az Action Jazz volt. Aztán élőben is volt hozzájuk szerencsém Győrben, és nem csalódtam. Olyan koncert volt, ami ha még tíz percig tart, akkor leszakad a fejem. Azóta megszereztem a többi lemezüket is, és vérátömlesztés helyett használom, autóban meg  rendőrriasztónak. Nemrég jelent meg egy négy lemezes dobozuk Now and Forewer címmel, amely az első két albumuk újrakiadását tartalmazza, egy koncert DVD-t, és egy új felvételt, amely egy 2007-es fellépésük dokumentációja.

Mats Gustafsson tagja még Peter Brötzmann,  Ken Vandermark, Otomo Yoshihide különböző formációinak, több lemezt készített az AALY Trióval, és vannak szóló projektjei is. Erősek a punkos, art rockkos kísérletei is. Játszott a Zuval, de a legjobbak a Cato Salsa Experience nevű csapattal készült felvételei. Ahol persze a The Thing van mögötte és Joe McPhee. Ha valaki továbbviszi, kreatívan továbbgondolja a hatvanas évek free jazzét, akkor például ő az.

A The Thing december 7-én kedden 20 őrakoraz A38-on lép föl.

Kár, hogy csak ezeknek az aranyos srácoknak van vér a pucájában! Miért csak nekik jut eszükbe a pazarlás, a puccparádé, a közéleti gennyedzés szimbolikus rendezvénye, az Operabál előtt egy párhuzamos demonstráción felemlegetni, hogy a megszorítás időszakát éljük?! Ha a miniszterelnök letiltotta az állami vállalatokat a Magyar Hírlapról, miért nem tett hasonlóan egy másik állami vállalattal, az Operával is? Ebben a helyzetben azt kellett volna mondania: Tisztelt high society és egyéb címlapemberek! Idén be nem tehetitek a lábatokat (amit más napokon egyébként sem szoktatok betenni) az Operába, mert azzal hergelitek a népet, erősítitek a társadalmi egyenlőtlenség jól kitapintható jeleit és világossá teszitek, hogy az érdemtelenül kiváltságossá lett népréteg a kisemberek nyomorúságából hasznot húzva most is ugyanolyan jól érzi magát, ahogyan azt megszokta.

Valamiért valakik azt a látszatot keltik, hogy minden a legnagyobb rendben van, és az Operabál iránti résztvevői érdeklődés azt mutatja, hogy bizonyos körökben ez igaz is. Csakhogy ez azt jelenti, hogy akik eddig is szívtak, azok most sokkal jobban szívnak. Hiszen a társadalom felső hányadának ebben a helyzetben szankciók nélkül maradó töretlen fogyasztását a többiek fizetik meg. Pedig most oltári módon meg kellene adóztatni a nercbundákat, azt a hihetetlen töménységben előforduló városi terepjáró (SUV) áradatot, amik lassan mindenki mást kiszorítanak az utakról.

A pénzügyminiszter helyében én azt csinálnám (persze miután visszaadtam végre az Audimat), hogy az APEH-on keresztül megnézném, kik vásároltak belépőt az Operabálra (ez nyílván könnyen menne, hiszen biztos, hogy a Kiszeltünde Bt., vagy a Schobert Kft. Áfá-s számlát kért) és valami irgalmatlan méretű giccs-adót vetnék ki rájuk, amit hívhatnánk akár Operabál-adónak is. Ahogy az a képen látszik, volna adóalany bőven.

- avagy egy elbaszott díj margójára -

Az alábbi eset csak részben magyarázza meg a címben feltett kérdést, de biztos, hogy a tanulságként leszűrhető hazai filmgyártói dilettantizmus, az általános szakmai standardtől távol eső meghonosodott gyakorlat is közrejátszik abban, hogy világviszonylatban szarnak a magyar filmekre.

Európa, sőt, a világ egyik legrangosabb filmfesztiváljának, a Berlinalénak idén magyar díjazottja is van. A díjat a Magyarországon élő Peter Strickland Katalin Varga című filmjének hangmérnöke kapta. Vagy mégsem?

A hivatalos közlemény szerint az Ezüst-medve a sound designernek jár. Sound designer nincsen a magyar filmgyártásban, a film hangját rendszerint elintézzük azzal, hogy azt a hangmérnök készítette. Manapság talán meg-megjelenik a hangi utómunka és a hangeffektusok készítőjének is a neve a stáblistán, valahol eldugva. Egységes terminust azonban a magyar filmszakma sem az operatőri stábra, sem a hang stábra nem használ, de nem világos a producer és a rendező viszonya sem. Például miért azt mondjuk egy állami közalapítványból finanszírozott filmre, hogy az a rendező filmje? Miért az övé? Az USA-ban a film a produceré, hiszen ő hozta az anyagi forrást, esetleg tette bele a saját pénzét, a rendező csak megbízást teljesített (és ugye szó nincs arról, hogy állami pénz lenne a filmekben!). Persze, szerzői film, mondhatnánk. Ha ha ha…! De vissza a konkrét, mostani esethez!

Az ominózus magyar illetőségű díjat Erdélyi Gábor és Székely Tamás hangmérnökök kapták – legalábbis a hírek így szóltak, de ezt írják a Berlinale közleményében is. Szerda reggel viszont a Klub Rádióban megszólaltatták Kovács Györgyöt, a magyar filmgyártás talán legjelentősebb film-hangmérnökét (aki egyébként számos film zenéjét is szerezte). Ő nem tudta pontosan, mi történt, nem értesítették a díjról, éppen Belgrádban forgatott a díjátadó idején; de azt leszögezte, hogy a film hangmérnöke bizony ő volt. Ekkor már Erdélyi Gábor szolidabb nyilatkozata is napvilágot látott, miszerint ennél a filmnél a hangmérnöki csapatmunkát díjazták, így az a teljes hangstáb díja. A rádiós interjúban egyébként Kovács azt mondta, hogy Erdélyi butaságokat állít arról, hogy miért ítélték meg ezt a díjat, de egyébként is, a helyzet szerinte most olyan, mintha az operatőr helyett valamelyik segédje kapott volna díjat.

Szóval konfliktus van és innen nézve igazságot sem tehetünk, de az bizonyos, hogy a félreértés (ti. kié a díj) abból adódik, hogy a magyar filmes szakma nemhogy nem használja az angol terminus szerinti megnevezéseket, hanem nem is aszerint működik. A wikipedia segítségével könnyen áttekinthető, hogy egy filmes stáb milyen bontásban dolgozik a világ jobbik felén, ezek jószerivel standardnek számítanak, a különféle fesztiválok díjait is ennek megfelelően ítélik oda. Látható, hogy „hangmérnök”, mint önmagában álló entitás nem is létezik, számos különféle feladat van a forgatás és az utómunka során. Például az a bizonyos „sound designer” a hangi utómunka legfontosabb szereplője és irányítója, a potméterekkel ő festi meg a hangképet. A „magyar sound designer” azonban az, aki felzörejezi a filmet, úgymond pofásabbá teszi a hangsávot, a hanglyukakat kitölti ilyen-olyan effektekkel és ott sertepertél a hangmérnök mellett – aki egyébként a sound designer lenne egy hollywoodi stúdióban.

A helyzet kuszaságát az is bonyolítja, hogy a film IMDB adatlapján valószínűleg össze-vissza, magyarból kb. lefordítva (az általános terminusnak alig megfelelően) jelennek meg a funkciók: pl. nincs is sound designer, ami elvileg azt jelenti, hogy a filmnek nincs hangja. A magam részéről arra hajlok, hogy itt a közreműködő hangosok mindegyike mindent csinált, de a kimondatlan rangidős-elv alapján Kovács György elvárta volna, hogy a díjat neki címezzék. Azonban a Berlinale zsűrije a tökéletesen pontatlan terminus használata miatt azt silabizálta ki, hogy a jutalmazni kívánt filmhang Erdélyi Gábor és Székely Tamás érdeme. Az alkalmat persze ők meg is ragadták, a híradások róluk (és főleg a díjat markolászó Erdélyiről) szóltak, viszont hozzátették, hogy ott volt Kovács György is a stúdióban (azt nem mondták, hogy ez a díj az övé). Sejthető, hogy Erdélyi a "felzörejező" volt, hiszen az adatlapon "sound effects editor"-ként szerepel - amely funkció tulajdonképpen nem létezik, csak lefordították azt angolra, amit magyarul rámondtak Erdélyire munka közben: "a hangeffektek szerkesztője". Micsoda marhaság!

Nekünk, nézőknek és a különféle nemzetközi fesztiválok zsűri-tagjainak egyetlen tanulság van: ez a végtelenül amatőr, összeeszkábálós módon dolgozó magyar filmgyártás még jó darabig nem lesz érdemes a figyelemre. Ha véletlenül mégis történik valami, abból is legelőször csak a jól megcsócsált és végül kiszart mellékkörülmények szaga jut el hozzánk. Én viszont már unok az ilyesmin röhögcsélni.

Végre megjelent DVD-n Vera Chytilová Százszorszépek című alapfilmje, a MOKÉP kiadásában. Cseh új hullám, szürreális vidámság, filmnyelvi üdeség, hurrá! Van rajta magyar szinkron, meg az eredeti nyelv. Semmi felirat. Mivel a magyar filmrajongók elenyésző hányada beszéli a csehszlovák nyelvet, ezért egyetlen lehetőségünk marad: magyarul nézni.

De ez mind semmi. Ugyanez a cég megjelentette a Tótumfaktum című 2006-os Bent Hammer filmet is, ami Charles Bukowski írása alapján készült. Lendülettel megvettem a kiadványt, és csak otthon olvastam ki a borítót. Ezen már az eredeti hang sincs rajta! Csak magyar kettő pont nullás hanggal tekinthető meg a film. Felirat, extrák semmi. Minek is. Ezen annyira berágtam, hogy elkezdtem utánanézni a neten az külföldi kiadások paramétereinek. A MOKÉP DVD-jén a képarány 4:3, a játékidő 89 perc. Az eredeti 16:9-es és 93 perc. Hová tűnt az eredeti hang, ki és miért vett el tőlünk 4 percet a filmből, és miért vágtak le a kép széléből? Valamilyen tévés kópiából csinálták meg a DVD-t? Vagy rosszul vannak feltüntetve a paraméterek? Joga van ehhez a magyar kiadóknak? És ha nem, mit lehet tenni? Nics a kiadóknak egyesületük, kamarájuk, vagy valami önszabájozó testületük?

De azt tudom, hogy tiszteletlenség az alkotókkal és a művel szemben, merénylet a filmet fogyasztók ellen. És bűntény a kultúrával szemben! Bornírt, primitív és undorító kiadói gyakorlat.

Általában sem értem ezt a szinkron mániát. Az ilyen filmek célközönségéről feltételezhető, hogy tud olvasni. Ha egy finn, cseh, vagy japán filmet nézek, ahhoz hozzá tartozik a nyelv, aminek van egy saját karaktere, különös bája. Ha leszinkronizálják elvész egy metakommunikációs sík. Nem beszélve a színészről. Ha Marlon Brandót vagy Matt Dillont látom, akkor nekem kell az ő hangja is. Az is része a karakterének. Vannak országok ahol a televízióban is eredeti hanggal feliratozva mennek a filmek. Nyilván ott a lakósságnak nagyobb része beszél idegen nyelveket.

Indítsunk mozgalmat a szinkron visszaszorításáért!

A MOKÉP meg kérjen bocsánatot, adja ki újra korrekten a primitíven kivitelezett DVD-it. (Meg a többi kiadó is, akinek hasonlóan igénytelen kiadványai szennyezik a kulturális környezetet.)

Ha nem, akkor tüntetést szervezek ellenük. Ki jön velem?

Az induló alaphelyzet nagyszerű. Két öreg fickó egy kórházi szobában, rákosok, és egy évük van hátra. Mit kell ilyenkor csinálni? Visszafelé felhúzott dramaturgia, tanítani kell.

Az egyik karakter fehér, gazdag, négyszer elvált, cinikus, (továbbá Jack Nicholson), a másik fekete, autószerelő, negyvenöt éve fix család, szerény, kedves, és mindene a tudás (továbbá Morgan Freeman). Kis félreértések után összebarátkoznak, és megírják a listát, hogy mit kéne még megélni, mielőtt feldobják a bakancsot.

És akkor elindulnak a kalandok. Ejtőernyős ugrás, autóverseny, utazások. Himalája, piramisok, Taj Mahal, Riviéra, amit vizuális közhelyek szélesvásznú gyűjteménye csak megkíván. Közben árnyalódik a kép, az ideális családban három gyerek van, a két fiú képzett, szépen dolgoznak, és ropogósra van vasalva az ingük, a lány tehetséges hegedűs, a mama, - aki harminc évet letagadhatna - ápolónő. A gazdag ember,- aki egyben az említett kórház tulajdonosa is, - meg nincs beszélő viszonyban sincs az egy szem lányával.

Egyszer Nicholson szexuális kapcsolatot létesít tízezer méter magasan - a magánrepülőgépén - egy erre szakosodott hölggyel, ami után elhangzik A fontos beszélgetés a két férfi között. A hitről, ami az egyik úrnak van, a másiknak nincs. Kitalálják melyiknek?

A listáról pipálódnak ki a vágyak, de a sok jóság ellenére a mi derék emberünket hazahúzza a szíve Amerikába, a családhoz. Tudjuk, mindenhol jó, de. A temetésén Nicholson mond megrendült beszédet. Egy templomban. Mellette egy kép a fiatal Freemanről, természetesen egyenruhában, amint a hazát szolgálta. (Vietnámban?) Ezután Nicholson kibékül a lányával, előkerül az unokája, aki egy kis Szőke Angyalka. Ósszeborulás, szem nem marad szárazon, és vége. A hamvaikat még felviszik a nagy hegyre, ahol azóta is közelről nézik őket a csillagok.

Isten, Haza, Család. Meg az önzetlen barátág, állhatatosság, és a szeretet. Ilyen egyszerű! Mindezt elegánsan, és majdnem szórakoztatóan. Soha sem késő rálelni az igaz útra, csak valaki mutassa fel a Mintát. A kereszténydemokrata párt helyében én megpróbálnám elintézni, hogy a választás előtti este ez a film menjen az összes tévécsatornán.

(A borítón csak az egyik úr kezében van alkohol. Minden részletre figyeltek az alkotók.)

Szombat délután van, olvasom Sári László Ázsiáról és a végtelenségről című könyvét. Olyan érdekes, hogy jegyzetelek.

A buddhizmus fontos eleme az elmúlás tudata. A halál az élet része, de az élet amúgy sem élvezhető. Így aztán nem is kell erőlködni, szerencsés minimalizálni a vágyakat, és nem kell ragaszkodni semmihez. Korszerű gondolatok, úgy is mondhatjuk, hogy a fent tartható fejlodés elve, vagy egy antikapitalista, fogyasztás ellenes ideológia.
Ehhez segít az öt erény: bőkezűség, állhatatosság, türelem, bátorság, és a szemlélődésre való hajlam. A hatodik eszköz a bölcsesség, bár ezt elég nehéz definiálni. A buddhizmusban lényeges a személyes viszony, a nirvánába vezető utat nem a kanonizált szövegek, hanem a tanító, a mester, a guru, vagy másképpen a láma segít megtalálni. Tanulságos, hogy a három fo méltóság a dalai láma, a pancsen láma, és a karmapa közt nincs semmilyen hierarchikus viszony. Egymástól függetlenül mindegyik azt csinál, és mond, amit jónak érez, és mégsem keresztezik egymást.

Egyszer a tanítványok kérdésére - amely a Tanítás értelmét firtatta - Buddha felemelt egy virágot, de nem szólalt meg. Csak mosolygott. A jelenlévők közül egyedül Kasjapa értette meg a gesztust, így őt tekinthetjük a csan, japánul a zen első mesterének. A zenben már a buddhizmust sem kell erőltetni. Nem kell törekedni a buddhaságra sem, az írott hagyományt is illik elvetni, a régi mestereket meg kell tagadni. Egy Nietzche vers jut erről eszembe: „kinevettem minden mesterem/ki nem nevetett önmagán”. Nincs egyetlen igaz út, hanem pont annyi van, ahányan vagyunk. Nem kellenek érdemek, áldozatok, külsőségek, szokások, és lehetőleg tartózkodjunk az aszkézistől. A vallás gyakorlása így értelmezhetetlenné válik, helyette marad a természetesség. Nincs Isten, egyház, kánon, rítusok, önmagunkban vagyunk. „Mi Buddha? Egy marék rizs.” A szatorihoz, mondhatjuk megvilágosodáshoz  meghökkentő koanok, vicces példázatok, paradoxonok, vagy a mentorunk kijózanító pofonja vezethet. Segíthet ebben a meditáció, ami itt nem misztikus gyakorlat, nem bonyolult technika. Egyszerűen az önmagunkkal kialakított jó viszony, lelki béke. Persze ezen is kell dolgozni, el kell fogadni a világot – és benne magunkat – olyannak amilyen. Senkit nem kell ellenségként tételezni, és akkor jó szívvel fordulhatunk embertársaink felé. Ezt nevezik bódhiszattva eszménynek, ami kis gyakorlással magunkévá tehető. Nekem a meditációban sokat segít a zene. Fölteszem a fülhallgatót, aztán már úgy érzem magam, mintha egy akváriumból néznék kifelé. 

De hogyan lehet alkalmazni ezeket az elveket a hétköznapi gyakorlatban? Itt és most? Ha semmit sem akarunk elérni, akkor is van rezsink, meg vállalkozásunk, családunk, meg egyéb bilincseink, amik inkább a stressz felé tolnak. És akkor már megint az Arisztotelészi kétértékű logika mentén gondolkodom, amelyik kizárja a harmadik utat. A keleti gondolkodás szerint érvényes lehet egyszerre több, akár ellenkező értelmű állítás is. Ezt hívhatjuk a köztes harmadik törvényének is. Sőt, akár a negyedik állítás is igaz lehet, és mindez egyszerre. Nagyon frappáns a négysarkú tétel, másképpen tetralemma. Egyszerre állítani és tagadni, aztán bizonyítani egyiket is, másikat is, majd cáfolni mindkettőt. Lehet hogy mindenkinek igaza van? Meg annak is, aki azt mondja, hogy ez lehetetlen? Meg annak is, aki azt állítja, hogy ez az egész így értelmezhetetlen. Lehet, hogy Wittgenstein is valami ilyesmire, amikor azt írta „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Így eljutunk el a csendhez. És akkor egy könnyű meditáció után bátran szembenézünk az ostobasággal, állhatatosan próbáljuk megoldani a problémáinkat, türelemmel viseljük mások hisztériáit, bőkezűek leszünk, és újratanuljuk a szemlélődés képességét. Sétálunk, odafigyelünk a többiekre, vagy legalábbis ezt játsszuk, és tesszük a dolgunkat. Lehetünk hatékony menedzserek, és követhetjük a zen gondolatait? Egyszerre? Vagy hagyjuk a picsába az egészet?

Nem tudom. Nem tudok semmit. Lehet, hogy jó úton járok?

Kezdjük az elején. Egy audiocédé van a meghajtóban, és miután megnyomjuk a play gombot, hangokat hallunk a fejhallgatón keresztül. Azért a fejhallgatón, hogy a környezetünket ne károsítsuk. Igaz, autóban is hallgathatjuk és akkor nagyon jó rendőrriasztó. Ablak leteker, dől ki a kódolhatatlan őrület, rendőr int, hogy mehetek tovább.

Mint a borító jelzi, ezt a koncertet 2003 szeptemberében rögzítették a New York-i Tonic klubban, és abból az alkalomból rendezték, hogy az altszaxofonos John Zorn ötvenéves lett. Kívüle még két ember lépett fel. Mike Patton, aki az art-rock szcénában elég jó név, hangokat hallatott. Azt nem állítanánk, hogy énekelt, de valami kijött a szájából, amit aztán különféle elektromos kütyükkel manipuláltak. (Vagy nem.) Ikue Mori pedig laptopon játszott, ami annyit jelent, hogy egy feketébe öltözött japán nõ mozdulatlanul bámul egy monitort, miközben az egér finom mozgatásával különféle hangmintákat rángat összevissza, majd egy hangerõ-szabályozó gomb segítségével beküldi õket az akusztikus térbe.

Ez a formáció a Hemophiliac nevet kapta, s amit létrehozott, az hármójuk közös szüleménye. Nincs fõnök, zeneszerzõ, csak interakció, kölcsönös figyelem és respekt. Egy hangszer, egy hang és egy számítógép kommunikációja.

Amit hallunk, az leírhatatlan és brutális. Úgy indul, mintha egy guillotine szakadna ránk, és épp ilyen intenzitással folytatjódik. A gyökerei valahol John Cage és Karlheinz Stockhausen zenéje, a brit improvizációs zene, free jazz és a Charles Ives-féle konkrét zene körül lehetnek. A totalitás vállalásával készült, és nagyon gyors váltásokra épül. Nincs benne repetíció, blues vagy szving, nincs dallam, ritmus, hangnem, szóval semmi olyasmi, ami a zenét általában leírhatóvá teszi, úgyhogy ezzel nem is kísérletezünk tovább.

Mire használható egy ilyen CD? Például embert lehet vele kínozni. Ha kellõ hangerõvel nyomatjuk a fejébe akkor bevallja ügynökmúltját, a továbbiakban pedig maradandó egészségkárosodás érhetõ el. Gyerekek esetén nem garantált a hatás, mert a számítógépes játékok hangképe immúnissá teheti õket a Hemophiliac ellen.

Esetleg tanulmányt lehet írni róla, hiszen a világon minden belemagyarázható, szeptember 11-étõl Wittgensteinen át a pornográfiáig, bármi legyen is a szerzõ szakterülete.

Aztán lehet egyszerûen csak hallgatni. Persze csak nagyon hangosan, úgy viszont könnyen katarzis lesz a vége.

Van egy másik Hemophiliac CD is. Dupla, stúdióban rögzített, limited edition (2500 dedikált darab), nem hozzáférhető, de csodás.

Nem tudom milyen lehet arrafelé élni, de ott lenni jó. Úgy alakult, hogy november elejét gyakran töltöm Vásárhelyen. Van ott egy filmfesztivál (Alter-Native), amivel van valami viszony. De nem ez a tárgya ennek a kis szövegnek, itt és most. Hanem mondjuk a pacalleves. Meg úgy általában a csorbák. Jó sűrű, savanykás kenyerekkel! Miért is nincs Pesten egy jó erdélyi vendéglő? Régebben volt, a Népköztársaság úton, mai nevén az Andrássy. Úgy hívják arra felé a velőt, hogy agy. Rántott agy, agyas tojás, agyas pacal,  ilyenek.

És azok a remek kocsmák, ahová be lehet ülni és beszélgetni. Pálinkázni. Az egyikben van egy zenegép, abban pedig Mozart. Szombat délután tolod a fejedbe a pálinkát (hosszúhegyi szilva), a helyi értelmiséggel próbálod megbeszélni a fontos dolgokat, és akkor fölteszi valaki a harminckilencedik szimfóniát. Mire föláll egy úr, ne haragudjunk, de neki vezényelnie kell. Karajan és Toscanini közt van az ő stílusa mondja, föláll egy székre és teszi a dolgát.

Meg a piac. Remek friss sajtok kaphatók (orda), kiváló cirokseprűk, meg szoktam venni ecetben áztatott lestyánt, ami optimális levesek savanyításához. És leghátul található egy klasszikus talponálló büfé, ahol a töltött káposzta mesés. Műanyag tányérban, de sebaj.
Van repülőtér, szecessziós kultúrpalota, szocreál színház könyvvásárral, meg nagy fokú kesze-kuszaság. És erről egy virtuális fotókiállítás ITT.

"Ismét napirendjére veszi az ORTT a két országos rádió, a Danubius és a Sláger frekvenciájának ügyét. Január elején a médiahatóság úgy döntött, hogy nem ír ki pályázatot a két kereskedelmi rádió frekvenciájára, hanem megvárja, hogy az Alkotmánybíróság véleményt nyilvánítson a kérdésben. Az [origo] információi szerint Wéber János ORTT-tag kezdeményezte, hogy tárgyalják újra a pályáztatás kérdését "– kezdődik a hír.

Hányadik alkalommal teszi meg az ORTT, hogy nyilvánvaló magán érdekek mentén lép át a törvényen és dacol annak az elveivel?! Miért teheti meg ez a pártdelegáltakból álló alja népség, hogy nem írja ki a kereskedelmi rádiók frekvenciájára kötelezően kiírandó pályázatot, miért van lehetőségük egyéni belátásuk szerint cselekedni?

Sebestyén Júlia idén sem tudta megnyerni a műkorcsolya Európa-bajnokságot, de még a gálán sem futhatta le a tiszteletkört, vagyis az ötbe sem került be. Nyolcadik lett, éppen, mint az aktuális világranglista helyezése. Ez nem rossz eredmény, én szó nélkül büszke lennék rá, ha a sportoló nem viselkedne úgy, ahogy.

Az EB utáni elégedetlenségéből kifolyólag adott egy elég különös interjút, amelyben a zsűrit hibáztatja, mert nem érte el a kívánt helyzést, és ez már szerinte évek óta így megy. Sőt, szerinte a hazai finn versenyzőt segítették, hiszen a műkorcsolya egy szubjektív, pontozásos sport és a sportlobbi azt kívánja, hogy az eseményeknek otthont adó ország versenyzőjét tolják minél előrébb. Sebestyén Júlia ezt valóban tudhatja, hiszen egyetlen kimagasló nemzetközi eredményét éppen a budapesti 2004-es EB-n érte el, ahol is győzni tudott. Vajon a lemaradó országok akkor hasonlóan gyalulták Sebestyént?

Ám az interjú igazán mellbevágó része csak ezután következik. Idézem:

"Az biztos, hogy februárban idén is elutazom Észak-Koreába, akárcsak tavaly, most is meghívtak fellépni az elnök születésnapja alkalmából rendezendő ünnepségsorozat műkorcsolya gálájára."

Nem értjük félre, Sebestyén Júlia a nagy észak-koreai vezért, a világ egyik utolsó teljhatalmú diktátorát, Kim Dzsong Il elvtársat megy ünnepelni! Vannak országok, ahol az  új atomhatalommal való batrátkozás tilos és börtön jár érte bármely állampolgár számára. De maradjunk a sportnál! Johan Cruyff nagyságát az is jellemezte, hogy 1978-ban nem utazott el a labdarúgó világbajnokságra Argentínába, ahol tombolt Jorge Videla katonai puccsista kormánya és ezerszámra öltek meg ellenzékieket. Most kevéssé foglalkoztat az, hogy az utókor miképpen fog gondolkodni Sebestyén Júliáról és még azt sem hiszem, hogy Kim vezér ezért a nagyszerű "diplomáciai" gesztusért adott esetben nem nyom majd nekünk is az atomból.

A kérdés az, hogy mit szól ahhoz a világ általunk is jobbnak tartott fele, ahová törekszünk, hogy Magyarország egyik élsportolója mintegy nagykövetként piruettezik egy világveszedelmes gyilkos diktátor és hadúr születésnapján. Nem lehet, hogy Sebestyén Júlia annyira tudatlan, hogy nem is sejti, mekkora a nélkülözés Észak-Koreában, abban az országban, ahol a televízióban arra tanítják az embereket, hogyan készíthetnek ételt fűből és homokból!

Állítsátok meg Sebestyén Júliát!

A minisztérium rámutatott, hogy a "jogszabályok szigorúan meghatározzák, milyen járműveket kell beszerezni miniszteri, illetve szakállamtitkári beosztású állami vezetők számára".
Mit jelent ez a mondat?! Megáll a világ, ha nem így történik? Szerintem az ellenzék simán megszavazna egy járműgyepáló jogszabály-módosítást; volna többség, ha csak emiatt nem mondanak le szeretett vezetőink a hivalkodó luxusról.

Mi lett volna, ha most a pénzügyminiszter nem egy 3000 köbcentis Audit kap 14 millió forintért szolgálati autónak, hanem mondjuk egy új Honda Insight hibridet, 4-5 millió között, alacsony fogyasztással és környezetbarát technológiával? Azt is megnézik annyira, mint egy hombár Audit, mert ritka; nem vesz senki villanyautót. Pont egy miniszter mutathatna példát, hogy a szmog és az államcsőd közepén hogyan kell viselkedni! Ráadásul egy pénzügyminiszter nem is járkál sehová. Arra, hogy bemegy-számol-hazamegy, bőven elég a bérlet is, ami szintén ingyen jár. Vagy ha megy az IMF-től kunyerálni (bár azt is a Feri intézte telefonon), akkor úgy is repül. Airport Minibus 2.300 Ft, legalábbis tavaly engem annyiért vitt és hozott.

10 éve mindenki röhögött szegény Kovács Árpádon, az Állami Számvevőszék elnökén, aki a csoffadt Suzukijával gurulgatott. Azt mondta, lehet rajta röhögni, de nincs igénye másra. De láttam nemrég a zsurki vodkás Baja Ferencet is ám! Azt hittem, ez az ember már nincsen sehol, erre ott csimpaszkodik valami bazi sötét szarban hátul a majrévasba. Olyan nagy volt neki az autó, hogy majdnem begurult az első ülés alá a zötykölődéstől. Egyedül utazott, biztos államtitkár és szükség van rá, hisz értünk dolgozik.

Anthony Braxton Quintet (London) 2004:Live at the Royal Festival Hall (Leo)

John Zorn/Mike Patton/Ikue Mori: Hemophiliac, (Tzadik, 2 CD)

The Thing: Now and Forever, (SMJZ, 3CD + 1DVD)

Anthony Braxton/Milford Graves/William Parker: Beyond Quantum (Tzadik)

Otomo Yoshihide New Jazz Orchestra: Live Vol.1 + 2 (Doubt Music, 4 CD)

Sex Mob: Dime Grid Palace (Ropeadope Records)

Medeski Martin & Wood: Radiolarians 1 (Indirecto Records)

The Sahib Shihab Quintet:Seeds (RearwaRD)

Mardi Gras.BB: The Exile Itch (Hazelwood Music)

Vivaldi: Concerti per fagotto e oboe (Naive)

Tavaly ilyenkor ugyanígy letekintettünk a hegyről és hasonló szmogos állapotokat láttunk. Most is így teszünk, íme: a néhány napos brutális köd ma reggelre oszlott fel, a melegedő levegő engedi felszallni a kavargó PM10 porszemcséket, amely - most már sajnos mondhatjuk - az időszaknak megfelelően hihetetlen porpárnát képez Budapest fölött.

A jobb oszlopban érdemes figyelni az aktuális légszennyezettségi térképet és a százalékos szennyezettségi adatot!

(A képre kattintva egy nagyobb változat jelenik meg)

Egyre szorongatóbb kérdés, hogy milyen módon tároljuk szeretett CD lemezeinket. Persze jártam már olyan embernél, aki 10 db CD-vel vígan eléldegélt, na de aki ennél egy fokkal többre vágyik, már annak is lépnie kell valamilyen irányba.

A fali kazettatartó mintájára eleinte hittem a fali CD tartókban, de mára az abba helyezett lemezek menedzselése teljesen lehetetlenné vált. Mikor vásároltam úgy 1000 db CD tárolására alkalmas, falra aggatható, egymásba csúsztatható dobozkákat, azt hittem, jó ideig el leszek ezzel, ha pedig kell, majd rakok még hozzá. Aztán hamar rakni kellett volna hozzá, csakhogy kiderült, az addigi tartóm gyártója új szériát dobott piacra, ami éppen csak annyiban különbözik a régitől, hogy ne illeszkedjen a régivel pontosan. Ekkor jött el az új dobozok berhelésének ideje: a régiekkel kapcsolódó újak esztétikai kihívásait tényleg csak az aprólékos megfigyelő veszi észre és még így is részben átlátható maradt a kollekció. Ám ez a helyzet szép lassan felszámolódni látszott a vékonytokos CD-k, illetve az egyedi dizájnnal rendelkező kiadványok terjedésével, mert ezeknek gyakran éppen csak a gerincére nem fér rá, vagy nem látszik rajta a felirat. Nem baj – gondoltam –, mert precíz rendezgetéssel még így is tudni lehet, melyik előadót hol találom meg és kis időráfordítással nem lesz semmi gond. Közben a különféle típusú tartókkal elszaladt a ló és a tudat alatt kétségbeesetten rendezkedő elme a „csak rá találok az igazira” gondolatával minden praktikusnak ígérkező állványba, szerkezetbe, szerelvénybe, táskába és bőröndbe belekapott. A sokféle CD-tartó egyetlen erénye, hogy lehet belőle anyukának adni, hagy legyen nála is „rend”, de vittem én már nászajándékba is egy nálam be nem vált, egyébként komoly, sok fakkos szekrényt. A probléma továbbra is fennáll, a lemezek itt vannak, sokasodnak, foglalják a helyet és már csak igen nehezen találom meg, amit keresek. Például egy-egy dal különböző verzióinak összevetése elég hosszúkás projekt szokott lenni.

A probléma azonban nem áll meg ennél a pontnál, mert az idő előrehaladtával érkezik a nem várt nehezítés: a gyerek. A kisgyerek könnyen felfedezi azt a típusú CD-tárolót, amelyik a földön áll és onnan gond nélkül kapkodja elő a számára építős –és jól dobálható játékként funkcionáló, számomra viszont értékes és fontos zenéket tartalmazó lemezeket. De legalább ő megtalál olyanokat, amikért én már nem hajlongok le a földre, így csupán néhány parkettán és más játékokkal leköszörült lemez árán újra felfedezek régi zenéket. Az ettől érzett öröm közben elejtett néhány könnycsepp vezetett addig a felismerésig, hogy bizony, itt mentőakciót kell folytatni.
Mostanában szabadidőmben, eszegetés, olvasgatás, nem túl izgalmas filmek nézegetése közben a CD-ket merevlemezre másolom. Azt már most látom, hogy a hozzáférés, a keresés és általában a zenehallgatás könnyebbé válik ettől. Viszont ennek is számos hátulütője van a formátumoktól kezdve a zenekezelő szoftvereken keresztül a számítógépes zenehallgatás környezetének adekvát megteremtéséig. De erről majd egy másik posztban. A CD-k pedig még futnak egy kört és szép lassan elmennek dobozba aludni. De az is lehet, hogy ezt csak Móricka látja így, még nem tudom.

Ö is népművelő volt mint annyian közülünk. Csak ő benne is maradt. Konzekvensen ment a széllel szemben, szervezte a kreténebbnél kreténebb programjait, kicsit javitva ennek az agylusta városnak az esélyét, hogy normális maradjon.

És most itthagyott minket.

Mi ilyenkor a teendő?  Elöször is egy darabig nem megyek a MU Szinházba, mert nem akarok nemtalálkozni vele. De mit csináljak a telefonszámával? Eddig nem töröltem ki senkit, aki meghalt, de egyszer volt egy szar élményem. Csörgött a telefon, én ránéztem a kijelzőre, és az egyik megboldogult hivott.

Persze csak valaki megörökölte a készüléket.

Nem tudom. Azt hiszem képtelen vagyok kitörölni a Tibit. Sőt az e-mail cimét is meghagyom. A picsába.