Szombat délután van, olvasom Sári László Ázsiáról és a végtelenségről című könyvét. Olyan érdekes, hogy jegyzetelek.
A buddhizmus fontos eleme az elmúlás tudata. A halál az élet része, de az élet amúgy sem élvezhető. Így aztán nem is kell erőlködni, szerencsés minimalizálni a vágyakat, és nem kell ragaszkodni semmihez. Korszerű gondolatok, úgy is mondhatjuk, hogy a fent tartható fejlodés elve, vagy egy antikapitalista, fogyasztás ellenes ideológia.
Ehhez segít az öt erény: bőkezűség, állhatatosság, türelem, bátorság, és a szemlélődésre való hajlam. A hatodik eszköz a bölcsesség, bár ezt elég nehéz definiálni. A buddhizmusban lényeges a személyes viszony, a nirvánába vezető utat nem a kanonizált szövegek, hanem a tanító, a mester, a guru, vagy másképpen a láma segít megtalálni. Tanulságos, hogy a három fo méltóság a dalai láma, a pancsen láma, és a karmapa közt nincs semmilyen hierarchikus viszony. Egymástól függetlenül mindegyik azt csinál, és mond, amit jónak érez, és mégsem keresztezik egymást.
Egyszer a tanítványok kérdésére - amely a Tanítás értelmét firtatta - Buddha felemelt egy virágot, de nem szólalt meg. Csak mosolygott. A jelenlévők közül egyedül Kasjapa értette meg a gesztust, így őt tekinthetjük a csan, japánul a zen első mesterének. A zenben már a buddhizmust sem kell erőltetni. Nem kell törekedni a buddhaságra sem, az írott hagyományt is illik elvetni, a régi mestereket meg kell tagadni. Egy Nietzche vers jut erről eszembe: „kinevettem minden mesterem/ki nem nevetett önmagán”. Nincs egyetlen igaz út, hanem pont annyi van, ahányan vagyunk. Nem kellenek érdemek, áldozatok, külsőségek, szokások, és lehetőleg tartózkodjunk az aszkézistől. A vallás gyakorlása így értelmezhetetlenné válik, helyette marad a természetesség. Nincs Isten, egyház, kánon, rítusok, önmagunkban vagyunk. „Mi Buddha? Egy marék rizs.” A szatorihoz, mondhatjuk megvilágosodáshoz meghökkentő koanok, vicces példázatok, paradoxonok, vagy a mentorunk kijózanító pofonja vezethet. Segíthet ebben a meditáció, ami itt nem misztikus gyakorlat, nem bonyolult technika. Egyszerűen az önmagunkkal kialakított jó viszony, lelki béke. Persze ezen is kell dolgozni, el kell fogadni a világot – és benne magunkat – olyannak amilyen. Senkit nem kell ellenségként tételezni, és akkor jó szívvel fordulhatunk embertársaink felé. Ezt nevezik bódhiszattva eszménynek, ami kis gyakorlással magunkévá tehető. Nekem a meditációban sokat segít a zene. Fölteszem a fülhallgatót, aztán már úgy érzem magam, mintha egy akváriumból néznék kifelé.
De hogyan lehet alkalmazni ezeket az elveket a hétköznapi gyakorlatban? Itt és most? Ha semmit sem akarunk elérni, akkor is van rezsink, meg vállalkozásunk, családunk, meg egyéb bilincseink, amik inkább a stressz felé tolnak. És akkor már megint az Arisztotelészi kétértékű logika mentén gondolkodom, amelyik kizárja a harmadik utat. A keleti gondolkodás szerint érvényes lehet egyszerre több, akár ellenkező értelmű állítás is. Ezt hívhatjuk a köztes harmadik törvényének is. Sőt, akár a negyedik állítás is igaz lehet, és mindez egyszerre. Nagyon frappáns a négysarkú tétel, másképpen tetralemma. Egyszerre állítani és tagadni, aztán bizonyítani egyiket is, másikat is, majd cáfolni mindkettőt. Lehet hogy mindenkinek igaza van? Meg annak is, aki azt mondja, hogy ez lehetetlen? Meg annak is, aki azt állítja, hogy ez az egész így értelmezhetetlen. Lehet, hogy Wittgenstein is valami ilyesmire, amikor azt írta „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Így eljutunk el a csendhez. És akkor egy könnyű meditáció után bátran szembenézünk az ostobasággal, állhatatosan próbáljuk megoldani a problémáinkat, türelemmel viseljük mások hisztériáit, bőkezűek leszünk, és újratanuljuk a szemlélődés képességét. Sétálunk, odafigyelünk a többiekre, vagy legalábbis ezt játsszuk, és tesszük a dolgunkat. Lehetünk hatékony menedzserek, és követhetjük a zen gondolatait? Egyszerre? Vagy hagyjuk a picsába az egészet?
Nem tudom. Nem tudok semmit. Lehet, hogy jó úton járok?
Utolsó kommentek