Checkpoint Charlie

Nekem az év együttese a Medeski Martin & Wood (MMW) nevű társaság. A kilencvenes évek elején kezdtek el együtt dolgozni New Yorkban, 1992-ben jelent meg az első albumuk. Azóta együtt nyomják, rengeteget koncerteznek, volt idejük összeérni. Az avantgarde és a groove alapú jazz között mozognak, helyesebben a zenéjük egyszerre innovatív és populáris. 2008-ban nagyon belehúztak. Az év elején jelet meg a Let’s Go Everywhere című anyag, ami vidám, laza, és még énekelnek is benne. Vendégzenészek meg gyerekek. Meglepett, de nagyon bejött. Később jöttem rá, hogy ez egy gyereklemez! Ez csak azt jelenti, hogy a gyerekek IS bírják, amit ki is próbáltam. Ők tesznek is azért, hogy a Még több jazzt az óvodákba! szlogen megvalósulhasson.

Aztán megjelent a Zaebos címmel egy album. Pontosan: John Zorn: Book of Angels 11, Medeski Martin & Wood plays Masada Book Two. Ez azt jelenti, hogy a Zorn 2004-ben írt vagy háromszáz darabot a Masada projekt folytatásaként, amit nem ő játszik föl, hanem a Masada family. Azaz Zorn köre, tanítványok, követők, barátok. A megírt témákat különböző csapatok hangszerelik és játsszák el nagy szabadságfokkal, de a mesterrel folyamatosan konzultálva. A Zaebos így egy Zorn lemez, és egyben ízig-vérig MMW album is. Egyszerre mindkettő, és egyik sem kizárólagosan. Szilaj, feszes, néha rockos keménységű és emelkedett.

A harmadik mű a Radiolarians 1. Ez egy szerzői lemez, sötétebb tónusokkal, sokféle finom elágazással. Latinos, afrikai, funkys, sci-fis ízekből áll össze az MMW hangzás. A Medeski sokat zongorázik, Chris Wood a bőgő és a basszusgitár mellet gitáron is zúz. További két rész van készülőben, kíváncsi vagyok, merre mozdul tovább az anyag. Nagyon összefoglaló jellegű vállalkozásnak tűnnek a sugárállatkák, merthogy ezt jelenti a radiolarians.

Mind a három album önállóan érvényes, különböző, ugyanakkor belül marad a saját paradigmáikon. Tágítják, gazdagítják, diverzifikálják az amúgy teljesen egyedi zenei világukat, úgy hogy az nem megy a minőség rovására. Nagyon zsír.

Az MMW fanoknak jó év lesz a 2009 is. Várható a Radiolarians további két része (már rögzítették), és úgy hírlik Budapestre is jönnek a Zornos anyaggal.

Még egy adalék. 2007-ben megjelent egy album Billy Martin & John Medeski: Mago címmel. Elég jó anyag, a Medeski Hammond B3-on tolja végig, Billy pedig talán a legjobb dobos ma a parketten, aki megérdemelte ezt a jutalom sessiont. Meg mi is.

A tavalyi évösszesítés után most egyetlen giga posztba sűrítjük az itthon megrendezett dzsesszkoncertek legjobbjait. Tulajdonképpen blogtörténelmet írunk, mert ilyen átfogó visszatekintő bejegyzés még nem született Magyarországon éves dzsessztermésről, pláne, hogy a legjobb 12 koncert javát a koncertek hangfelvétel-részleteivel is illusztráljuk. Idén is majd’ 300 koncert szolgál a merítés alapjául, minden fontosabb eseményen jelen voltunk, véleményünk mégis természetesen szubjektív, a szubjektivitás azonban nem gátja a sokszínűségnek. Magyar előadó koncertje idén sem került a mi legjobbjaink közé, de ha valaki tud erre méltó koncertet említeni, nyugodtan kommenteljen. És persze mindenki mondja el, mely koncertek hiányoznak szerinte a listából. Tehát!

Az alábbi kép megtekintése után már tényleg csak azt nem tudom eldönteni, hogy Xavér valóban botoxszal tartja-e fenn arcának fiatalságát. (A képre kattintva a teljes méretű fotó jelenik meg)

Ott nagyon meleg van, és olyan sűrű a pára, hogy fotózni is alig lehet tőle. Aki nem próbálta annak elképzelni is nehéz. Ennek az állapotnak a legplasztikusabb leírását Rejtő Jenőnél találhatjuk meg, talán a Piszkos Fredekben, amit biztos egy pesti kávéház hűvös sarkában írta a mester.

Az én tapasztalatom az, hogy miközben teljesen leizzadtam, az IQ-m leesett a felére. Napra épeszű ember ott nem megy, de mozogni is csak felére lassulva érdemes. Így a klasszikus nyaralás eleve kiesik, marad a kalandtúra. Bérelni egy autót és egy vezetővel elindulni. Sportos embereknek logikus valamely működő vulkán megmászása. A kultúra híveinek kínálkozik Borobudur, vagy /és a Prambanan megtekintése. Az előbbi a legnagyobb buddhista, az utóbbi a legnagyobb hindu templom együttes. Mind a két hely rekonstrukció eredménye, mert néha szétrázza őket a földrengés. Aztán mint egy legót újra összerakják. És mindez egy többnyire muzulmánok lakta szigeten. Ezért aztán alkoholhoz jutni sem egyszerű, bár sör mindenhol van. Számomra a legnagyobb élményt olyan helyek jelentették, amikről soha nem hallottam. Itt is brutális a hőség, de csak helyi erők mozognak, mondjuk teát szüretelnek. Találtunk olyan „templomot”, ami inkább tűnt azték romnak, amit egy kis egyiptomi segítséggel csináltak atomra begombázva. Még a Lonely Planet sem tudja róla megmondani, hogy hogyan került oda, és kik építették. És arra sem jöttünk rá, hogy miért van három ága a pénisznek egy szobron? Ez mit jelent?

Jogjakarta sűrű és izgalmas. A Malioboro nevű főutcáján hemzsegnek a becsakok (a helyi tricigli taxi), és sötétedés után, akinek van bátorsága ehet burung darah névre hallgató sült galambot. Szepi a madár fejét is ketté harapta, de nem jött be neki. Érdemes kipróbálni a „főtéren” dolgozó fodrászokat is egy jó kis lokális frizuráért. Igazi posztmodern világ, a radikális egymásmellé rendelés művészei. A legmodernebb dolgok élnek együtt a középkori technikákkal, a kultúra a turbó gagyival, és annak a kérdésnek, hogy mi az eredeti ott semmi értelme.

Magamtól nem mennék oda, de azért jó volt. Nagyon intenzív élmény, órákig tudnék mesélni. Mi egy film forgatásának az előkészületein dolgoztunk, meg sokat fotóztam. Ezt a szöveget ide és így csak azért írtam, hogy bevezessem a fotóalbumot, ami IDE KATTINTVA megtekinthető.

"Hát igen jól látszik, hogy a tehetségnek nincsen értéke Magyarországon, hogy nem a tehetséges érvényesül, főleg hogyha nincs mögötte valami nevesebb stúdió, műhely vagy producer, csak a kapcsolatok számítanak. Egy kis szűk, beszűkült látáskörű szakma dönti el mi a jó film és mi nem, ahelyett hogy a közönség döntené el mint külföldön, így nem csoda hogy sok filmnek külföldön jobb a fogadtatása és a forgalmazása. Vagyis néhány nagy befolyású baromarcú gyökér szar, gagyi magyar ízlése érvényesül, mint amilyen te is vagy öcsém. Peresze, ha valamelyik film picit is eltér a nagy átlag szar magyar látásmódtól, egy kicsit is másról szól, mint a szar magyar gyökér témák, egyáltalán más látásmódú, egy kicsit is más, eltér és persze az alkotó mögött nincs háttérszél, nincs mögötte nagyobb műhely, stúdió, producer, támogató bázis, az már labdába se rúghat, mi, mer jön egy ilyen noname szar magyar filmeken és látásmódon felnőtt zsűri, mint amilyen te vagy és kiszórja a felét! (persze előbb megnézik ki van az illető mögött és ha valami nagyobb név, akkor akármilyen szar beválogatják) Te mindenütt ott vagy bazmeg?! Mi a faszt képzelsz, neked jogod van minden filmfesztiválon zsűrizni és fikázni?! Te vagy a janigyerek a bazszájba, hogy csak a te véleményed számít, mindenütt és mindenhol? A 38 filmfesztiválon is ott voltál. Lefogadom, hogy itt is te voltál a főgoré! És a te szar ízlésed érvényesült! Biztos mondtad, hogy á ezt már láttuk, meg se nézzék a többiek, mi? Láttam néhány szart amit te rendeztél! Én az ilyeneket a wc-n húznám le és elbújnék messze a filmszakmától, nemhogy még zsűrizni volna pofám odadugni, te beképzelt majom! Látszik ezekből, hogy milyen az ízlésed, hánynom kell tőlük! Dugd fel magadnak a szar Sátántangót, meg Taxidermiát az való neked és a sok hozzá hasonló gusztustalan hányadék, te büdös zsidó!
Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nincs értéke a tehetségnek ma, Magyarországon!"

(Ez nem az első levél amit Nagy Annától kapok. Meglep, hogy öcsémnek is nevez néha, de azért önvizsgálatot tartok. De mi lehet az A 38 filmfesztivál?)

Azt beszélik, hogy Szekeres Imre körül szaglászik a NATO, ugyanis szükség volna már egy kelet-európai főtitkárra a világ folyását jelentősen meghatározó katonai szervezet élére.

A Checkpoint Charlie melegen üdvözölné, ha a jelenlegi honvédelmi miniszter, aki sosem volt katona, kezeibe venné a fontos hadiügyeket - mint az alábbi Gripen-avató beszéde előtt a butykost.

Görcsös vagyok mostanában. Nem tudom, hogy fogom megmérni a gyomorlázam, és azt sem látom tisztán, mi fog történni, amikor a bőrgyógyászhoz belépve a gyomromra fogok panaszkodni. Szerencsére a másik kóros elváltozásom kis kiderjedésű, és csak három sört ittam. Ha a bringát, meg a kutyát itthon hagyom, és nem szívok, akkor talán beengednek a strandra. Gyertek ti is, tök jó a hely.       ( Velence Beach )  

Kezembe került a Mozinet nevű folyóirat július-augusztusi száma (V. évfolyam 7-8. ), amiben van egy anyag A filmtörténet ötven legnagyobb pillanata címmel. Izgalmas, egyben veszélyes ötlet. A lista elég jó, elolvassa az ember és bólogat. Aztán elkezd azon gondolkozni, hogy mi maradt ki. A listába 35 amerikai, 3 francia, 3 olasz, 3 magyar, 2 orosz, 1-1 angol, német, cseh és svéd film került be. Szinte teljesen kimaradt a „periféria”. Japán, Korea, Kína, Mexikó, Dánia, Finnország, Irán, a balkán meg ilyenek. Hogy neveket mondjak: nincs Oshima, Kitano, Kim Ki-duk, Wong Kar-wai, Park Chan-wook, Kaurismaki, Trier, Inarritu, de Európából is vannak nagy hiányzók. Bunuel, Antonioni, Ferreri, Bertolucci, Fassbinder, Herzog, Wenders, Tykver, Polanski, Vajda, Kusturica, Makavejev, Greenaway, akik szintén összehoztak néhány emlékezetes pillanatot munkásságuk alatt. Amerikai film, és alkotó sok van, de ott is van néhány fájó hiátus. Jarmusch, Cassavetes, Bogdanovich, P. T. Anderson vagy Bob Fosse. Lehet ezeknélkül az urak nélkül a filmtörténetet emlegetni? (Jé, egy nő sincs köztük! Vajon miért?)

Aztán van egy korrekciós lista: Végezetül további ötven film, melyek majdnem annyira kitörölhetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg, mint a fentiek. Ebbe becsusszant egy japán és egy lengyel film, de ez a lényegen nem változtat. Nincs Vertov, sem Tati. sem Mike Nichols.

Tudom, hogy nincs tökéletes lista, meg egy folyóirat igyekszik hangot találni a nagyérdeművel. De ennyire? Azért a filmtörténet nem csak amerikai és európai filmekből áll. És egyre inkább ez lesz a helyzet!

Ott összefuthatsz Steven Spielberggel, vagy a Madonnával egy trattóriában, akár beugorhatsz valami múzeumba, ha a kedved úgy tartja. Mivel sokan gondolják ugyanezt, érdemes bejelentkezni előre. Az Uffizibe erősen ajánlott, ha nem akarsz sokat sorban állni a tűző napon. Erre akkor is van esélyed, ha meg akarod tekinteni mondjuk a sienai dómot. Ami lenyűgöző, csak az a furcsa, hogy a művészettörténet fontos alkotásai mellett egy sarokban bukósisakok vannak kiaggatva. Feltehetőleg motorbalesetben elhunytak relikviái. Ha a tuti helyeket letudtuk, vagy eleve kihagyjuk, akkor irány a nóném helyek. Ezek kiváló lehetőséget nyújtanak az ottlevésre. Raviolit kajálni, vörösbort inni egy piazzán, és mondjuk Szerb Antalt olvasgatni. Nincsenek óriásplakátok, nincs műanyag, a kávézóban nem szól a rádió. A sajt rendben, a borok kiválóak, a kenyér ehetetlen. Kemény és ízetlen. Az oliva olajak őshazája, de ebben nem vagyok kompetens. Az internet nem jellemző, angolul alig beszélnek, de ez sem gond. A magától értetődő helyek mellett nekem nagyon bejött Pitigliano, Sorano, Sovana, Pienza, Bagnio Vignoni, ahol Tarkovszkij forgatott, szóval leginkább dél Toscana. A kedvencem Montepulciano, ahol a hordó gurigatás a sport. Szűk utcákon le és fel. Esténként meg gyakorolnak. Itt forgatták a Heaven, magyarul A gyilkosok a menybe mennek című Tykwer film végét. A legőrültebb hely San Gimignano. A rettegés szürreális emlékműve. Magas lakótornyokban laktak, vélhetően a rettenetes közbiztonság miatt. Az izgalmas városok azok, amik hamar elvesztették a jelentőségüket, és úgy maradtak, ahogy voltak. Mondjuk a XIII. században. Aki ragaszkodik a kultúrtörténeti kalandokhoz, az bárhol talál finomságokat, hisz a reneszánszban a második vonal is zseniális volt. Mondjuk, beugrik a Monte Oliveto Maggiore apátságba, és Sodoma mester freskóiban gyönyörködhet.

Toscana nagy. Ha azt tervezzük, hogy megnézzük amit illik, akkor sokat kell utazni, és minimum két hetet rá kell szánni. Kárpótol azonban a táj. Nagyon intenzíven űzik a LANDARTot. A traktor tudatosan csíkozza föl a domboldalt, ahol direkt hagynak meg egy kis facsoportot. A szőlők sora rímel a ciprusokkal, és valahogy minden nagyon rendben van. Nem tudom mennyire szándékos a dolog, lehet, hogy egyszerűen a hagyomány, a kultúra és a kontinuitás az oka.

Van is egy javaslatom. Egy az egyben le kell venni a dizájnt, és megcsinálni Zalában. Átalakítani, telepíteni, építeni, azt tíz év múlva kész a kis Toscana. Nem lesz pont olyan, de a mienk.

Még több fotó az albumban.

Sajnos nem fér ide nagyobb panoráma kép, de talán látszik ez a brutális felhő. Mostanában egyre több ilyen van, élőben úgy néz ki, mint az ördög fodros segge. Jön a világvége?

A HÍR szerint a helyi közgyűlés rendeletének értelmében júliustól nem lehet alkoholtartalmú italt árusítani este 10-től reggel 6-ig Debrecenben. Már önmagában is meglepő azzal szembesülni, hogy meddig terjed az önkormányzat keze, de érdemes arra is gondolni, hogy olyan nagyszerű intézmények nőttek ki a szesztilalomból, mint a maffia. A Szovjetunió és Gorbacsov bukásához nagyban hozzájáruló alkoholtilalmat elég csak megemlíteni, és a még élő emlékek miatt mindenki tudni fogja, milyen társadalmi hatásai vannak, ha a nem létező népjólétet pótló, igen mélyen beágyazódott kulturális szokásokat korlátozni igyekeznek.

A debreceni dzsesszkoncerten tartózkodó különítményünknek fogalma sem volt a helyzetről, bár azt észrevettük, hogy a város szombat este, a szabadtéri rendezvények ellenére igen ványatag arcát mutatja; ezt azonban betudtuk a Budapestnél kisebb városok általános élhetetlenségéből adódó depressziónak (erről egyszer talán külön posztot írunk). Hazafelé a kultúrházhoz legközelebb eső benzinkútnál némi sör vételezésére támadt kedvünk, ám a kutas lány értetlenkedve kérdezte, hogy mi az, amit éppen a hűtőből húzunk kifelé. Csak nem sör? Ekkor rámutatott a tájékoztatónak szánt A4-es lapra, amin az állt, hogy este 10-től reggel 6-ig tilos alkoholt árulni a városban. Ehhez még hozzátette, hogy a lakóházak közelsége és ki tudja még mi minden függvényében húzták meg az alkoholmentes gettó határát. Persze, túl akartunk járni az önkormányzat eszén, és gondoltuk, közvetlenül a város végét jelző tábla után lévő MOL-kút már nem Debrecen területén fekszik, így lesz alkalmunk jól bevásárolni a hazafelé útra.  Kiderült, hogy még bőven Debrecen közigazgatási határain belül tartózkodunk, igen ám [és most tessék figyelni!]:

A MOL megállapodott az önkormányzattal, hogy a vállalat benzinkútjain éjszaka is lehet alkoholtartalmú italt árusítani!

Az önkormányzat és a MOL között nyilvánvalóan fennálló korrupciós viszonyon és  hogy az mennyire kendőzetlen módon közismert a városban, jót kacagtunk. Végülis piacgazdaságban élünk, ahol pénzért minden megvehető.

(A sörért nyúló debreceni Petőfi képét innen kölcsönöztük)

Marc Ribot’s Ceramic Dog: Party Intellectuals     (Pi Recordings)

Pat Metheny – Ornette Coleman: Song X : Twentieth Anniversary    (Nonesuch)

James Carter: Presenttence   (Universal)

Medeski Martin & Wood: Let’s Go Ewerywhere   (Little Monster)

John Zorn: Lucifer (Bar Kokhba plays Masada Book Two)   (Tzadik)

John Zorn: The Dreamers    (Tzadik)

Paul Motian On Broadway Vol. 4     (Winter & Winter)

Albert Ayler: Nuits De La fondation Maeght 1970   (Water)

Miles Davis: The Complete On The Corner Sessions    (Sony)

Badalamenti – Lynch: Twin Peaks (Season Two & More)   (Absurda)

Volna itt ez a nagyszerű természeti adomány, a szél. A régi mende-monda, miszerint Magyarországon a szél nem fú annyira, hogy szélmalmokat mozgasson, kiderült, hogy nem igaz. Ugyanis lassan 10 éve létezik a Magyar Szélenergia Társaság, ide tömörülnek mindazok, akik fantáziát látnak abban, hogy a szél szabadon befogható energiáját megnyergeljék és a társadalom szolgálatába állítsák. De vajon a társadalom akar-e élni a takarékosnak tűnő, és végtelenül környezetbarát technológiával? A válasz egy épeszű országban nyilvánvalóan igen. Nálunk azonban a helyzet a következő.

Az év elején hatályba lépett új villamos energia törvény végrehajtási rendelete szerint a szélerőművek üzemeltetőinek az energia befogadói (ezek a villamosipari cégek) számára havi menetrendet kell szavatolni arról, hogy mennyi energiát fognak termelni. Ha az eltérés 30% feletti, minden egyes eltérő kilowattórára 5 Ft pótdíjat kell fizetni. A pótdíjat vis maior esetén nem kell megfizetni, ám az időjárás változékonysága nem számít előre nem látható eseménynek. A Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító (MAVIR) Zrt. ráadásul úgy értelmezi a rendeletet, hogy előző nap, negyedórás intervallumokra kell megadni a másnapi termelési tervet, és naponta kell kiszámítani az eltérést is. (Forrás: ITT)

Vagyis: Magyarországon gyakorlatilag lehetetlenség úgy szélerőművet üzemeltetni, hogy az eszeveszett és indokolatlan pótdíj ne legyen magasabb, mint amennyit a megtermelt áramért a szélerőmű tulajdonosa bevételez. Mert ki az, aki egy hónapra előre, negyedórás bontásokban hajszálpontos időjárási előrejelzéssel rendelkezik?

Összehasonlításképpen néhány adat:

A wikipedia szerint a legnagyobb kapacitású szélerőmű-hálózattal Németország rendelkezik, 21283 MW teljesítménnyel. Aki már egyszer is autózott Németországban, ezen nem is lepődik meg, a szélkerekek mindenütt pörögnek.

Magyarországon a Paksi Atomerőmű négy blokkjának teljesítménye 1940 MW.

A Magyarországhoz hasonló méretű és lakosú Portugália 1874 MW szélerőmű-teljesítménynél tart, ami lényegében megfelel Paks kapacitásának.

Magyarország a Szélenergia Társaság adatai szerint 112 MW szélenergia teljesítménynél tart.

Ezek után az érdekekről szóló naiv kérdéseket mindenki fel tudja tenni.

A helyzet teljesen reménytelen!

Olyan országban élünk, ahol egy céges reklámesemény jó egy hónapig kiiktathat a közlekedésből egy fontos forgalmi csomópontot. Ez akkor is baj lenne, ha éppen nem erről a csomópontról indulna jó néhány buszjárat és kettő villamos az alig megközelíthető budai metróépítkezések irányába – de most már esélyünk is alig van arrafelé elevickélni.

A Batthyány tér és a Red Bull Air Race budapesti futamának korántsem szerelemteljes viszonyáról van szó.

Már az sincs rendben, hogy a Bem rakpartnak a tértől a Margit-híd irányába eső részén lassan egy hónapja irgalmatlan méretű kerítéseket kezdtek felhúzni, elzavarva ezzel az ott parkoló lakókat és sebességkorlátozással terhelve egy sávosra szűkítették az utat. Közben a Csalogány utcát, illetve a következő, néhány, a Fő utcára visszakötő kis utcát teljesen lezárták, míg a téren kinőtt az a szokásosan randa Palik-Bochkor torony, hogy legyen honnan üvöltöznie ennek a két ripacsnak.

Arra viszont még nem volt példa, hogy a 19-es és 41-es villamos végállomására VIP-szektort telepítsenek és emiatt teljes egészében szüneteljen dél-buda irányába a villamosforgalom! Érdemes arra is gondolni, hogy a fontos és híres emberek, akik soha a büdös életben nem használnak tömegközlekedést, most augusztus 20-án ráülnek egy végállomásra; és ez úgy valósulhatott meg, hogy a több tízezer, naponta arra munkába járó ember kerülőket volt kénytelen megtenni az oly híres tomporok kényelme miatt.

Mit tehet az átlagpolgár, aki a kora reggeli villamosjárat helyén VIP-sátrat talál?

A Mély torok klasszikus pornófilm. Pornó, mert a szexualitást öncélúan ábrázolja. 1972-ben járunk, túl vagyunk Woodstockon, a szexuális forradalmon, a prágai tavaszon és a Táncdalfesztiválok első nagy hullámán. A film szereplőit csak és kizárólag a kielégülés utáni vágy motiválja. A hölgyeket is. A történet szerint a főhősnő (Linda Lovelace) azonban sehogy sem jut el a csúcsra. Derekasan próbálkozik, így is, úgy is, de az istennek sem hallja a harangok zúgását. Aztán orvoshoz fordul, aki kideríti, hogy nincsen klitorisza, illetve a helyén nincsen, mert aztán megtalálja – mélyen a torkában. Önzetlenül felajánlja méretes szerszámát egy kísérletre, ami persze sikerül is. Linda kiakasztja a nyelő izmait, tövig benyeli a gyógyászati segédeszközt, és már zúgnak is a harangok, tűzijáték, NASA rakéták, szóval megtörténik a csoda. A történet innen nem túl érdekes, a doktor tökéletesíti és dokumentálja a módszert, Linda boldog. Egy pasi szerelmes belé, és amikor kiderül, hogy neki is elég nagy segédeszköze van, akkor már semmi sem választja el hőseinket a happy endtől.

Van egy zongoraművész, aki két év különbséggel egy napon született Fischer Annieval. Együtt jártak a Zeneakadémiára, együtt kezdték a pályát, ám ő Franciaországba távozott. Rév Líviáról van szó.

A történet a KVB dokumentumfiljében (amihez e blognak is köze van) szépen feldolgozásra került. IDE kattintva lehet megtekinteni.

Ami miatt ajánlom a filmet, és hogy utána gondolkodjunk el azon, hogy Magyarországon hová lesznek a zsenik, az a kitüntetés, amellyel Rév Líviát Sarkozy francia elnök jutalmazta vasárnap, a francia nemzeti ünnep alkalmából. Rév Lívia a francia becsületrend lovagja kitüntetést kapta, amely a legmagasabb adható polgári kitüntetés és egyben ceremoniális lovaggáütéssel is jár.

Rév Lívia 92 éves volt július 5-én és a ma élő, ma is koncertező egyik legnagyobb zongoraművész. Lemezeit a Hyperion kiadó gondozza és egy ideje ismét fellép Magyarországon is.

„Az ember életének minden pillanata ott van az élet összes pillanatában. És bejátszik abba hogy a végén fej lesz-e vagy írás.”

Cormac McCarthy

Nem javaslom ennek a szövegnek az olvasását annak, aki nem olvasta a könyvet, vagy nem látta a filmet. Ha valakit érdekel a dolog, akkor meg ajánlom először a filmet nézze meg. Ezt normális esetben fordítva szokás, de ez a kivétel.

A film megrázóan erős. Van egy történet, ami egy westernes hangulatból induló bűnfilmbe torkollik, és van egy szál, ami a tiszta reflexió. Az előző főszereplői az üldözött és az üldöző, az utóbbié a sheriff. Aki nem csinál semmit. Csak filozofál, moralizál, szemlélődik, és a végén nyugdíjba megy. Hisz úgysem lehet tenni semmit. A gonosz eltűnik, a többi meghal. A gonosznak nincs humorérzéke, de vannak elvei. Szakszerűen öl, a pénz nem érdekli, de amit megígér, azt be is tartja. Az áldozatok nem értik, hogy semmit sem lehet visszacsinálni, hogy minden egyes lépése az embernek végérvényes. Pedig akár el is engedhetné őket. A legnagyobb engedmény a pénzfeldobás. Fej vagy írás, és választani kell. Tiszta egzisztencializmus, Sartre mosolyog a sírjában!

A Coen fivérek nagyon ravaszak. Folyamatosan feszítik szét a kliséket, de mégis belül maradnak az alapvető paradigmákon. Ahogy halad a film előre, annál több a kihagyás, a lóugrás. Nem derül ki, hogy mi lesz a pénzzel, mi lesz az ártatlan asszonykával, belehal-e a gyilkos a sérüléseibe. Másképpen: nekünk kell tudni a választ. Direkt újranéztem, hátha valamit nem vettem észre. De nem, tényleg nincs benne. Talán ezért van, hogy sokan nem szeretik a filmet. Hogy másnak mutatja magát, mint ami. Sok benne a kihagyás, a le nem ütött hang. Mint Erik Satie zongoradarabjaiban. Ha filmes példával kéne erőlködni, akkor a Kitano szokott ilyen csöndekkel dolgozni, meg a halálról is sokat tud. És akkor mindjárt a Hagakurénál tartunk.

Aztán gyorsan elolvastam a film alapját képező könyvet. Abból több minden kiderül, de csak megerősítette a sejtéseimet, viszont azt gondolom, hogy a filmhez képest leíró. Vagyis a Coenék zseniálisan húztak! A könyv magában is erős, filmszerű, pontos. De a film még inkább megemeli a sztorit, és levesz a moralizálásból. És néhány apróságot még beleírtak a filmbe, ami szintén erős, például a könyvelőt, aki megkérdezi, „hogy akkor most le fog lőni?” Meg jó húsz évvel előrébb tették az időben.

Még néhány megjegyzés a filmről. Amikor a gonosz megöli a járőrt, az filmtörténet. Az egész fényképezés, plánozás, vágás csillagos ötös. A szereplők rendben, Tommy Lee Jones, mint sheriff bölcsen rezignált, de az igazi találmány Javier Bardem, a rettenetes. Biztos jó a színész, de ez egész karakter nagyon ki van találva. Az a frizura, meg a koreográfia, ahogy mozog! Viszont a magyar cím, az borzasztó. Ezért aztán inkább angolul nézem újra.

New York brutális, szögletes és praktikus. Ha az ember Prágában, Párizsban, vagy Olaszországban bóklászik, akkor nem kérdéses, hogy mit csinál. Ott van. Mint a többiek. Manhattanben meg mondjuk fölmész az Empire State Building tetejére, vagy kivízibuszozol a Szabadság Szoborhoz. Erős sorban állás és valamennyi dollár kifizetése után ezt jó páran meg is teszik. Én napközben fotósétákkal összekötött múzeumlátogatásokon vettem részt, esténként meg irány a klubszcéna. Lemezekről, meg a szakirodalomból ismertem a legtöbb jazzklubot, ezért úgy közeledtem, mintha templomba mennék.

Átlagos esetben két szett van, hétvégén három. A szett két óra, mondjuk 8-kor és 10-kor egy. Beugró van és kötelező fogyasztás. A hely nagyon pici, benne asztalok. Leülsz, jön a pincér, hozza az étlapot, aztán visszajön, rendelsz valami kaját meg piát. Megkapod, fogyasztasz, megy a zene. Aztán visszajön a felszolgáló, hozza a számlát, és diszkrétem megkér, hogy távozz, mert már kint áll a következő turnus. Közben lemegy a bő egy óra zene és lehet elhúzni. Dohányzás nincs, a sör talpas pohárban. A közönség fele fehér középosztályból, a másik fele turista. A falakon fotók, Coltrane, Mingus, Bird, Davis, Monk, de ma már a zenészek többsége is fehér. Józan kimértség, ipari hatékonyság, kajaszag, és a végén vehetsz valami emléket a gift shopban. Mondjuk egy Blue Note feliratú pólót. Múzeum, panoptikum, imitáció, vendéglátóipar, bohóckodás az egész. Semmi illumináció, katarzis, őrület. A jazz füstben született, alkoholba mártogatták (nem beszélve egyéb szerekről), és mindig a konform elleni lázadás volt a motorja. Fontos szakirodalom erről a korról Miles Davis önéletrajza, ami önmagában is nagyon szórakoztató. Mára meg csak az unalom és a kiszolgálás maradt. Ilyen körülmények között a zenészek is csak a rutint hozzák, azt profin, de ez meg engem nem érdekel. Persze van kivétel, például a Zorn klubja a Stone, ami viszont egy végtelen puritán provokáció ezekhez képest.

Én többnyire kihaladtam valami speciális alkoholboltba, vettem egy kisüvegest, aztán dohányoztam egyet az esőben. Két jó élményem azért volt. A Smoke nevű - szintén füstmentes - helyen a végén följött a színpadra Ray Anderson és villant egyet. A másik egy George Garzone nevű szaxofonos, akiről előtte nem hallottam. Lemezt csak egyet sikerült tőle vennem, de majd a neten rámegyek.

A múzeumok nagyszerűek, de mértéktelenek. Annyi fontos dolog van, hogy nem lehet befogadni egy hét alatt. Meg annyi turista, hogy lépni sem lehet. És mobiltelefonnal fotózzák a Van Goghokat. Fotózni sem egyszerű, mert szűkek az utcák és nagyon magasak a házak. Azért megpróbáltam, de főleg mandinerből. Lásd az albumban.

Aztán egyszercsak hazajön az ember, és úgy érzi milyen jó hely Budapest. Olyan ember léptékű. Jazzklubba meg Bécsbe kell menni. A Porgy (www.porgy.at) ezerszer jobb, mint bármelyik őse New Yorkban.

A New Yorki fotóalbum megtekintéséhez IDE kell kattintani!

Az életem két Bukowski könyv megjelenése között történik. Bemegyek a kedvenc könyvesboltomba, rám kacsintanak: megjött. Akkor aztán rendben van a hétvégém.

A legutóbbi címe: Hollywood, és megint nem sikerült csalódnom. A főhős Henry Chinaski, az író alteregója, 65 évesen. Kicsit lefinomodva, de ugyanannyi alkohollal, eleganciával és gonoszsággal. Most éppen forgatókönyvet ír, aztán végigkísérjük a film megvalósulását egészen a bemutatóig. Igaziból a film Barfly címen készült el 1987-ben, Mike Rourke és Faye Dunaway a főszereplője. Sajnos nem láttam.

A 73 éves korában elhunyt Bukowski temetését buddhista szerzetesek rendezték, a sírkövén az áll: „Don’t Try”

És akkor legyen itt néhány bekezdés a soha el nem készülő Bukowski breviáriumomból.

„Leraktam az írógépet az íróasztalra, mellé helyeztem egy papírköteget, és ütni kezdtem a billentyűket. Az írógép működött. És volt bőven hely a hamutartónak, a rádiónak és az üvegnek. Ne törődj vele, ki mit beszél. Az élet 65 éves korban kezdődik.”

 „… a régi történetek csak az újbóli elmesélések hatására kezdenek olyan alakot ölteni, ahogy valójában ki kellett volna nézniük.”

 „… a legtöbb ember nem alkoholista, csak azt hiszi magáról, hogy az. Az ilyesmi nem megy az egyik percről a másikra. Legalább húsz év kemény munkájára van szükség, hogy valamire való alkoholista váljék az emberből. Nekem ez már a negyvenötödik évem volt, és semmiféle megbánás nem volt bennem az eddig történtekkel kapcsolatban.”

 „A szerződés, az csak tárgyalási alap a szerződésmódosításokhoz.”

 „Vakondokországban vakond a király.”

 „… az igaz, hogy Louis-Ferdinand Céline és Hamingway egy napon haltak meg?”

Wim Wenders: Az erőszak vége

Paul Thomas Anderson: Magnolia

Paul Thomas Anderson: Boogie Nights

Won Kar-Wai: 2046

Aki Kaurismaki: A múlt nélküli ember

Alejandro González Inárritu: Babel

Marco Ferreri: A nagy zabálás

Kim Ki-Duk:  Az irgalmas lány

Vincent Gallo:  The Brown Bunny

Sam Mendes: Amerikai szépség

Lakást keresünk, ezért rendszeresen találkozunk ingatlanosokkal (vagy ahogy magukat nevezik: ingatlanreferens). Nem jó szántunkból találkozunk e foglalkozás képviselőivel, hanem azért, mert a vásárlás menetébe mintegy kötelező láncszemként ők is igyekeznek bekapcsolódni. Szükség valójában nincsen rájuk, legalábbis olyanformán biztosan nincsen, ahogyan Magyarországon működnek.

Az ingatlanos megdöbbentő módon rendszerint nincs képben az általa árult ingatlannal, ezért sok esetben olyan kínos színjáték részeseivé kell válnunk, hogy míg beszélgetünk a tulajjal, az ingatlanos is ott toporog (mintegy őrködik), de érdemi hozzáfűznivalója nincsen. Már belenyugodtunk abba, hogy a lakás méretét, szobáinak számát, tájolását, a közös költséget nem tudják megmondani, vagy ami még rosszabb, hazudnak. De azzal már egyre nehezebben birkózunk meg, hogy a lakás emeleti szintjét is másképpen hirdetik meg a valósághoz képest. Például ITT van EZ a lakás, amit első emeletinek, jó állapotúnak és világosnak hirdetnek. Ezzel szemben földszinti, teljesen felújítandó és olyan sötét, mint egy hullaverem.

Mikor jelezzük az ingatlanosnak, hogy egy olyan lakásba rángatott el bennünket, ami tökéletesen ellentétes a szempontjainkkal (pedig hosszan egyeztettünk előtte, hogy mi az, ami bennünket érdekelhet), akkor rendszerint előáll még valami tartalék szűkös kínálattal. Múltkor is jelentkeztünk egy 72 négyzetméteres lakásra, de szerencsénkre már telefonon kiderült, hogy a 72 négyzetméterhez a teljes 10 négyzetméteres teraszt és a tárolót is hozzászámolták. Az ingatlanosnak persze volt egy másik jó ajánlata, ami a városnak egy általunk egyáltalán nem preferált környékén helyezkedett el és 57 négyzetméteres volt.

Egy ingatlanostól azt várnám (a kínált ingatlan tökéletes ismeretén túl), hogy segítse a keresést, orientáljon, hogy igényünkkel merre mozogjunk és legyen miből válogatnunk, esetleg kutasson fel olyan lakást, amilyet mi szeretnénk. Ehhez képest az ingatlanos nem emlékszik arra, hogy az előző nap velem beszélt telefonon és miben állapodtunk meg, cserébe viszont gyanakszik, hogy majd őt kikerülve megkeressük a tulajt. Volt egy olyan alak, aki azt hajtogatta, hogy sajnos nem tudja megmutatni a kiszemelt ingatlant, mert a tulajdonossal képtelenség időpontot egyeztetni, alig tartózkodik otthon és különben is nagyon nehéz a személyisége. Ezt egy idő után meguntuk, a rendelkezésünkre álló paraméterek alapján belőttük melyik is pontosan az adott lakás és kiderült, a tulaj egy otthonülő ember, csak időközben már talált vevőt.

Rettenetes lehet úgy dolgozni, hogy pontosan tudom, nincsen rám szükség és csak ilyen-olyan módon, kis hazugságokkal, titkolózással tudok valamilyen eredményre jutni, de bejáratott módszerei, szakmai fogásai egyáltalán nincsenek a munkámnak. Az ingatlanos tulajdonképpen egy here!

Két láda üres üveggel haladtam bevásárolni a közelünkben újonan megnyitott Aldi áruházba. Szeretek vásárolni, meg alapból kíváncsi is vagyok. A bolt előtt álló biztonsági őrtől megkérdeztem, hol lehet az üveget visszaváltani, mire azt mondta sehol, és semmilyen betétdíjas terméket nem tartanak. Ládákat visszatettem a kocsiba, és bementem az áruházba. Trepniken kiszórva az áru, se hentes pult, se pékség, csak a vákuum csomagolt gagyi. A nagyon szolid választék szinte kizárólag osztrák termék. Még ásványvízből sincs egy magyar sem, pedig abból nagyhatalom vagyunk. És tényleg nincs visszaváltható göngyöleg, sörből csak dobozos, pillepalackból az eldobható, borból a nem szabványos üveg.

Ezt biztos nem engedhetik meg maguknak Ausztriában! Ezek hülyének tételeznek minket! Szarnak a környezetvédelemre, és ránk tolják a másodvonalas áruikat. A birka nép meg veszi, pedig ez nem egy szegény környék. Alig tudtam kiszabadulni, olyan sor állt a pénztárnál. Vették a ládákból az akciós fürdőruhát, mint a cukrot. Az árérzékenység fontos, de ennyire? Alacsony árakkal piacot vesznek az osztrák multik, aztán tönkremegy a magyar élelmiszeripar. Meg a kiskereskedők. Arra játszanak, hogy nincs bennünk semmi önérzet.

A magam részéről ezentúl bojkottálom az Aldit, és aki kuruc, az velem tart!

Rendben, zárják börtönbe, aki sikkaszt, számszaki fegyelmet sért, lop és csal! A MÁV Általános Biztosító Egyesület gyors felbukkanása, rövid tündöklése és bukása tipikus magyar történet, ez viszont mégsem ok arra, hogy a bivalyerős, ám hirtelen lenyomott piaci versenytársak nagy fájdalmában a hatóságok is osztozzanak.

A történet akkor kezdődik, amikor a benzinárba beépített kötelező biztosítást valamikor a kilencvenes évek elején felváltotta a frissen létrejött biztosítótársaságoknál megkötendő kötelező gépjármű felelősségbiztosítás (kgfb). Ez úgy történt, hogy a benzin ára nem csökkent, tehát valakik hatalmasat kaszáltak a rendszer megváltoztatásán (de ez egy másik történet). Ekkor egy olyan piacot hoztak létre, amit senki nem akart, ugyanakkor minden autósnak részesévé kellett válnia. Ennek pedig semmi köze a piacgazdasághoz, jellegzetesen az államszocialista gondolkodás maradványa a kötelezően igénybe veendő szolgáltatás erőltetése (ugyanúgy, ahogyan akkor egyébként a benzinárba építve is kötelezően vettük igénybe a biztosítást), eltekintve az egészség- és társadalombiztosítás fontosságától. A gépjárművek biztosítása azonban nem össztársadalmi érdek, még akkor sem, ha nagyon szeretünk autózni és nagyon könnyen okozhatunk mi másoknak és okozhatnak mások nekünk kárt a heves közlekedésben. Mert ugye a kgfb-vel nem magunkat, hanem a másikat biztosítjuk közvetlenül. És csak közvetve biztosítjuk magunkat azáltal, hogy egy per során nehogy a megrongált autó javítási költségeit ki kelljen fizetnünk. De mindez a szabadon választható autózás következménye, amit egy liberalizált és rendszerváltoztatott társadalomban mindenkinek joga volna szabadon választhatóan viselni és nem viselni (ekkor köthet biztosítást). Nem értem az állam előíró gondoskodását, mert akkor a kgfb. analógiájára az ilyen-olyan kókler befektetési cégek papírjait megvásárló emberek számára is fenn kellene tartani egy biztosítási alapot. A menetrendszerűen tönkremenő befektetési cégek ellen a Parlament előtt tüntető kisnyugdíjasok azonban senkit nem érdekelnek: és ez így van rendjén, hiszen saját elhatározásukból kockáztattak, miért is lett volna bárkinek feladata az ő anyagi gyarapodásukat és értékállóságukat garantálni.

De ha már ez a rendszer és máig együtt élünk vele, természetes, hogy valakinek eszébe jutott valós piaci magatartást tanúsítani és olyan árakkal kilépni a kgfb. piacra, amely jócskán az addig kb. egy árszinten mozgó biztosítók kínálata alatt van. Például a mi családi autónkra a MÁV-nál 40 ezer forintért lehet éves kötelezőbiztosítást kötni, míg a legdrágább biztosítónál 120 ezer forintért. Miért is ne választanám a MÁV-ot? Miért is kellene azzal foglalkoznom, hogy nem egy cég, hanem egy egyesület biztosítja az autónkat? A MÁV tehát erős érdekeket – vagy ahogyan az Magyarországon a hosszú ideig tartó tespedés alatt ki szokott alakulni – berögzült előjogokat sértett a harmad áron kínált szolgáltatásával, ami ráadásul semmivel sem nyújtott kevesebbet a nagy biztosítók szolgáltatásánál. Az olcsó, de tömegeket vonzó szolgáltatás racionális gondolkodást kíván, így az is helyénvaló, hogy a biztosító körmére nézett a szervizeknek és gyakran nem fogadta el azoknak a számláit. Velem is előfordul minden szervizlátogatás alkalmával, hogy bár csak egyetlen órát toporgok az ügyfélváróban, mégis 6-8 órányi szerviz költséget látok a számlán. Egy dömpingszerűen javíttató biztosító esetében természetes, ha ezt a szervizes gyakorlatot megkérdőjelezi, hacsak nem valamiféle kölcsönös alku részese, amely ezt a rendszert fenntartja és működteti.

A MÁV biztosítót vetélytársai legyőzték, de ehhez állami akarat is szükségeltetett. A végjáték legfurcsább momentuma, hogy a Vám- és Pénzügyőrség (VPOP) embere vezeti jelenleg a biztosítót (a PSZÁF emberei vezetik - kommentek alapján javítva), miután annak igazgatóját letartóztatták. Hogy is vezethet az állam egy magánbiztosítót a hivatalnokán keresztül? Fogunk valaha tisztán látni tartalékképzési ügyben, miközben a hír másik oldala az, hogy azért a MÁV biztosítónak egyéb biztosítási esetekre (casco stb.) bőséges tartalékai vannak? Miután kiderült, hogy lehet a kgfb. szolgáltatását harmad áron is nyújtani, miért nem indít tisztességtelen piaci magatartás okán vizsgálatot a VPOP a portékáját drágán kínáló biztosítók ellen?

Az összkép nekem azt sugallja, hogy az állam lelkiismeret furdalás nélkül beavatkozik a piac működésébe, és önszorgalomból továbbra is a nagy biztosítók – most már bizonyítottan – túlárazott kgfb. szolgáltatásának fennmaradását segíti saját eszközeivel. Kérdés: mi oka van erre?

Olvasni jó. Ezt először a hetvenes években realizáltam, amikor még ez az időtöltés divat is volt. Egyenesen bunkónak számítottál, ha nem volt a hónod alatt egy Dosztojevszkij. Amikor megjelent a Száz év magány, akkor mindenki elolvasta, aki számított. Én átlagban száz oldalt olvastam egy nap, hogy képben legyek. Azóta persze voltak szakaszok, mikor alig. Munka, gyerekek, lakásfelújítás, szóval ami a felnőttséghez tartozik. De az utóbbi időben újra rákaptam az olvasásra. Igaz nem könnyű, mert már szemüveg kell hozzá, ami még idegesít.

Legutóbb a szombat reggeli kávéhoz lapoztam bele egy könyvbe, és délután négykor tettem le kiolvasva. Bret Easton Ellis 1987-ben megjelent A vonzás szabályai  című, -számomra új - könyvéről van szó. A szerző eleve az egyik kedvencem, de ezt az opust mindenkinek tudom ajánlani, aki ismerkedni akar az életművel. Az ez előtt született művek még zsengék, az Amerikai pszicho, meg a Glamoráma meg inkább a haladóknak ajánlott. A Holdpark című - eddig utolsó - regény meg már a visszacsatolás, itt a főhős egy Bret Easton Ellis nevű író.

BEE a középosztály gyermekeként született 1964-ben, főiskolán zenét és irodalmat tanult, aztán irány a botrányos világhír. A francia új regény tárgyszerűségét ötvözte a beat irodalom lendületével és a posztmodern ravaszdiságával. Hamingway, Joyce, Robbe-Grillet, Carver, Nabokov, Pynchon beledarálva a levesbe, meg a saját élmények, amiből egy tök eredeti dolog született. A történet egy művészeti főiskolán játszódik, ahol a középosztály ifjoncai próbálják az időt eltölteni a totális nihilben. A könyv végletesen szomorú, gonosz, szókimondó, és rettenetesen szórakoztató. A szerző nagyon okos, szemérmesen költői, és pontos. Az ember olvassa, hogy a nyolcvanas években Amerikában menyit ittak, kábítószereztek és basztak a fiatalok, akkor sárga lesz az irigységtől. Az ezzel járó totál érték és nemi identitásvesztést persze nem kívánom a hátam közepére sem. Kíváncsi vagyok BEE szerint mi van ezekkel az arcokkal ma, és mekkora lehet a májuk ha még élnek?

A könyv első ötven oldalát egy csöppet erőltetni kell, mert sok a név. De aztán minden összeáll, letisztul, és marad a nettó rettenet. Persze előkerül a Száz év magány is, és a legtöbbet az irodalmárok kapják. Jó lenne összefutni BEE-vel, és beleugrani a pesti éjszakába. Meg újraolvasni a többi könyvét.

A fordítás teljesen rendben van. Azért az kérdés, hogy a leszbikusok tényleg dugnak-e?

Szombaton ünnepi koncertet tartott a MüPá-ban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fennállásának 85. évfordulója alkalmából. Az első félben a sokak által renegátnak tartott emigráns Dohnányi Ernőnek a Szózatot a Himnusszal egybemixelő „Ünnepi nyitány”-át; a kínos hidegverejtéket termelő Brahms-féle „Magyar táncok”-ból hármat; és a Kocsis-Ránki párost a színpadon újra egyesítő III. zongoraveresenyt Kadosa Páltól játszották (Kadosa volt mindkettejük zongoratanára az Akadémián). A szünet után Bartók legnaivabb nagyzenekari művével, a „Kossuth” című szimfóniai költeménnyel kezdtek. A mű megírásakor a fiatal Bartók még mit sem tudott a vidéki parasztság népdal-kincseiről, ám Kossuth néhány évvel korábbi halála még valamiféle hagymázas önsorsrontó nemzeti ideológiával töltötte el. Ehhez kellett viszonyítanunk Kodálynak a „Fölszállott a páva” kezdetű népdalra készített variációsorozatát (16 variációval), ami megírásakor, 1937-ben olyan messze állt a nemzetközi kompozíciós trendektől, mint a zenetörténet során kortárs darab soha – de a magyar nép szívét a páva felfelé való szálldosása dicsőséggel töltötte el.

Annyi attilába öltözött, szigorú tekintettel párosuló szívott arccal járkálgató embert ilyen sűrűségben még soha nem láttam előfordulni, mint a szünetben. Ugyanakkor szabadelvű értelmiségiek is szép számmal felsorakoztak; például olyan írók, akikre az irodalmi Nobel-díj esélyeseinek latolgatásakor évek óta bizonyossággal teli mosollyal bólogatunk. A programon, így a Nemzeti Filharmonikusokon keresztül az állam kiegyensúlyozott kultúrpolitikát közvetített jó szándékú bárányai felé. Ez politikának biztosan remek, de koncertműsorként végtelen sablonos, unalmas és kihívásoktól menekülő tutyi-mutyiságot eredményezett. Hiába kovácsolt Kocsis Zoltán technikailag remek együttest a Nemzeti Filharmonikusokból, ha zenei állítás nem fogalmazódik meg egy fontosnak ígérkező koncerten: szarok arra, hogy mindenkinek jó legyen!

A Turáni Átok, vagy a tömegsport hiánya teszi, de sok a nyomorék a kis hazánkban! Biztos elegánsabb azt mondani, hogy mozgássérült, de a dolog így is elkeserítő.

Erre úgy jöttem rá, hogy benéztem az autók szélvédőjén. Azt hesszeltem, hogy kell-e abban a pillanatban, és ott parkolni. (Bp, Oktogon környéke) És azt láttam, hogy tízből kettő, de inkább három autóban kis mozgássérült igazolvány váltotta ki a parkolócédulát. Azóta figyelem a dolgot, de persze pontos statisztikával nem szolgálhatok.

Egy dolog azonban vígasztal. A legtöbb mozgáskorlátozott autó igen jó minőségű, és állapotú. Olyan típus, ami úgy a felső középosztályra jellemző. És ez picit megnyugtatott. Sok közöttünk a hátrányos helyzetű, de jobban élnek az átlagnál, és erre büszkék lehetünk!

Arra gondolni sem merek, hogy a jelenségre a magyarázat a korrupció, vagy netán az okirathamisítás lenne. Mert ez nyilván feltűnne másoknak is, könnyen ellenőrizhető a dolog, és a parkoltató cégeknek egyenesen érdekük lenni utána nézni, hogy jogosan használják a tulajok a kis kék varázscetlit. Az meg nyilván urbán legend, hogy a Norbit is látták ilyennel parkolni.