Checkpoint Charlie

Az, hogy a beat zene és a legostobább kommersz lefedi egymást, az nem újdonság. Lásd Media Markt szórólapja, a Sziget alkalmából. A címlapon két CD-t hirdetnek. Az egyik az LGT búcsúkoncertje. A szavaknak meg végleg lúgozzuk ki az értelmét. Áruljunk egy régebbi búcsúkoncert anyagát abból az alkalomból, hogy megint felléptek? Folyamatos búcsú, ha van rá kereslet?

A másik a „Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról” összes dalai címet viseli. A Déry Tibi bácsi nyilván nem tudta, hogy amit próbál benyálazni az a rock fesztivál. Lásd Woodstock. Tényleg, milyen lehet egy pop-fesztivál? Mint a táncdal fesztivál?

De mi az, hogy ÖSSZES DALAI? Senki sincs, aki egyeztetne? Összes dala, nem? Az eredeti borítón is, meg CD változaton is. „Mert hülye azért nem vagyok.” Az a vörösben pompázó multi szlogenje. Ezt érdemlitek!

Az idei sziget egyik legnagyobb dobásának tűnő Madness zeneisége és szövegvilága több évfolyamnyi generáció számára adott kiindulási alapot az életben, még az angol munkásosztálytól kulturálisan olyan távoli helyeken is, mint proletár Magyarország. A kérdés csak az volt, hogy mennyire felel meg a mostanra ötvenes tagokból álló zenekar a várakozásnak és a kor kihívásainak, illetve, mennyire bír lázba hozni? A válasz röviden: semennyire. Az alábbiakban öt pontba szedve olvasható az indoklás, az az öt dolog, ami miatt nem szabad ötvenes zenészeknek nosztalgiakoncertezni.

1) Az idő előrehaladtával a popsztárok hajlamosak megöregedni, amely biológiai folyamatnak a fizikumot is érintő része súlyos koncepcionális problémákat vethet fel, főleg a "világ legjobb mozgású zenekarának" kikiáltott együttes esetében. Megfelelő kondíció híján, így, ötven környékén nehéz a világ legjobb mozgását előadni, ha lépten-nyomon az elesés és a szívroham határán imbolyog a művész a mozgást amúgy is nehezítő szinpadi ojjektumok között. Mick Jaggertől és Iggy Poptól személyesen tudjuk, hogy még hatvanon túl is el lehet várni az örökmozgó őserőt, csak ehhez abba kell hagyni a csülökzabálást, és izzadságos munkával fel kell készíteni a testet a produkcióra, ha már egyszer buta módon, a jövőre nem gondolva korábban hagyta elzsírsejtesedni az ember. No ez az, amit csak nagyon ritkán tesz meg a tisztességben és korai népszerűségben megőszült művészlélek, így marad a showelemnek beállított kínos botladozás, amit még az olyan egyéni fej- és kézrángás sem kompenzál, mint amivel Mr. Suggs rendelkezik.

„Ők azok, akiknek tízből tizet adunk – fiatalok, szenzációsan néznek ki, és sikereik csúcsán járnak.” (Nők Lapja – 2007 május 16) Beyoncé Knowles, Scarlett Johansson, Stella McCartney és Kate Moss. Ők az etalonok. Nekik.

Drága jó anyám biztos egy pontot kapna ezen a skálán. 86 éves, kicsit túlsúlyos, és a legnagyobb sikere, hogy túlélte a XX. század viszontagságait. Deportálás, kitelepítés, ötven év munka, 2 gyerek, cukorbaj, TV sorozatok és szereti a Nők Lapját olvasni. Nagyítóval. Ahol ezzel a szexista szöveggel alázzák. Kíváncsi lennék a Nök Lapja újságírói ezen a skálán hány pontot adnának maguknak. Nézzenek inkább Dove reklámokat.

És akkor még egy idézet kedvenc írómtól: „Fiatalság, szépség, erő: a testi szerelem alapfeltételei pontosan ugyanazok, mint a nácizmus alapfeltételei.” (Michel Houllebecque: Egy sziget lehetősége)

Pofátlan baromságnak tűnt már akkor is Déry Tibi bácsitól, hogy írni mert egy amerikai popfesztiválról, hacsak nem Aczél elvtársnak akarta meghálálni a frissen felújított lakást, és a Citroent, ami azért 1971-ben nagy szó volt. De ez le van szarva. Az, hogy a Sziget ezzel nyitott, az egyszerű butaság, hisz a darab tényleg arról szól, hogy egy popfesztiválon fasiszták a biztonságiak, hogy megbasszák a nődet, mindenki kábítószer mámorban fetreng, és ezek persze következnek egymásból. Ez meg az ő bajuk. De, hogy az ezt megíró kritikusok torkának esnek, az hajmeresztő! Aczél Endre, Ungvári Rudolf, Orosz József hisztériázik a Klub Rádióban órák óta. Megpróbálják generációs problémának beállítani azt, ha valaki röhög az egészen. Olyanokat mondanak, hogy milyen nagyszerű dolog volt, hogy hosszú hajú, farmer nadrágos színészek ugrálhattak a színpadon. A szabadság meg szüljön nekem rendet, vauú. Büntetésből meg kéne tanulniuk Adamis Anna összes versét kívülről! Aztán, hogy megszületett a műfaj, aminek köszönhetjük pl. az István a Királyt is. Egészen az 56 csepp vérig. Sajnos a Vígszínházban én is ott voltam. Aczél György meg dörzsölte a kezét a díszpáholyban. Olyan színészek játszották hippiket, akiket ma a Szeszélyes évszakokban lehet látni. A többi szart, ami ebből kivirágzott, már nem sikerült megtekintenem.

Definiatíve kijelenthetem, hogy ez nem volt generációs közös többszörös. Ez egyszerűen a rossz ízlés menetrendszerű diadala volt, egy KISZ-es generáció önbecsapása, akik nem akarták megérteni, hogy miről szólt Woodstock.

A darab bemutatója 1973-ban volt, éppen akkor, amikor elhagyta az országot Orszáczky Miklós. Egész Ausztráliáig menekült a nagy jóságból, igaz azóta sincs Kossuth díja. Frappáns, hogy, amikor a fogadásos főpróba volt augusztus 6-án, épp akkor lépett fel zenekarával újra Orszáczky - immár Jackie – az A38-on. Kiváló koncert volt, up to date zenét nyomtak, ami nélkülözött minden nosztalgikus elemet. (Akit érdekel az www.a38.hu honlapon olvashat pontos kritikát a koncertről.) Voltak bekiabálások, hogy Bercsényi klub, meg Syrius, de akkor az öreg cápa azt mondta, „higgyétek el, minden elmúlik, és ez így van jól. És akinek ez nem tetszik, az menjen ki az LGT-re.”

Aránylag későn kerültem Kitanó bűvkörébe. Küzdök is ellene szépen, minden – számomra – új filmjénél drukkolok, hogy ez már legyen szar. De eddig nem rontotta el, pedig már a hetediknél tartok. És állandóan azon gondolkozom, hogy miért halasztja meg magát a filmjeiben?

Azt állítja, hogy ő egy amatőr, véletlenül kezdett filmet rendezni, ami nehezen hihető. Vagy született zseni, vagy nem mond igazat, illetve ezek bizonyos kombinációi. Mert rendkívül következetes, tudatos világot épít, a filmnyelv, amit használ pontos és adekvát, és ez már az első filmjénél (Erőszakos zsaru, 1989) is leltározható. Godard, Buster Keaton, Erik Satie (azok a csöndek!), Samuel Beckett örökségét simán rá tudnám húzni anélkül, hogy azt állítanám ismeri az urakat. Kubrick azt mondta, ha van öt jó jeleneted egy filmben, akkor az rendben van, a többit iparos munka összerakni. Kitanónál ez mindig megvan. Szituációkban gondolkozik, nem az akció fontos, hanem a reakció, ezért nem is nagyon beszélnek a filmjeiben. És ebben ő a legerősebb. Mint színész. Nem szólal meg kulcs fontosságú jelenetekben, csak néz.  Azonnal jelen van, csak rá tudsz figyelni, mint mondjuk Marlon Brandóra, csak Kitanó teljesen aszexuális! A brutális fekete bohóc, a kilencvenes évek közepétől összetört arccal. Az élet le van szarva, csak a gesztus a fontos. Totál más vonal, mint az európai filmművészetben, de mégis értjük. Nincsenek közelik, a tempó hipnotikus, a történet kegyetlen, egyben decensen szentimentális, és mellékesen csodás – néma – önfeláldozó női alakokat generál.

A halálhoz való viszonya nagyon különös. Vagy öngyilkos lesz a filmjeiben, vagy megöletteti magát. Kiprovokálja a halált, aminek van valami oka, vagy következménye. A becsület, vagy megvált valakit, vagy nem tudom mi. Úgy tűnik régen olvastam a Hagakurét. A szamurájok kódexével először a Jarmush Szellemkutya című filmjében találkoztam. Azóta hozzáférhetővé vált magyarul is, és mondhatjuk egy nagyon különös szöveg.

Úgyhogy jó értelemben megakadtam. Ezért azután most újraolvasom a Hagakurét, újranézem a Kitanókat, és gondolkodom a halálról.

Aki blogot ír, az olvas is. Kíváncsiságból, hogy mások hogyan, mit, és miért is. Így futottam rá a blog.hu amatőr szex bemutatására szakosodott blogjára. Érdekes, de jó, hogy nem moderálták ki, bár elég primkó megjegyzésekkel vannak címkézve a történetek. Hogy valaki gyűjti, szelektálja ezeket a kis gyöngyszemeket, azt értem, de hogy ki, és milyen motivációval készíti, illetve hozza nyilvánosságra azt nem. A néző szerepe a kukkolóé, ami korrekt. Ki nem leselkedett még életében? Aki fölveszi a saját kúrását, és néha visszanézi az is rendben van. Hisz például sokan használnak tükröt szeretkezéskor, aminek rokon a funkciója. De miért rakja ki a netre? Ez exhibicionizmus? Tudatosan lépik át az elfogadott normák határait, vagy egy buta macsózás az egész? Mert mindegyiket pasi veszi föl, amit eddig láttam. Kivéve, ha egy harmadik ember, az operatőr is jelen van. És ő ki? A szomszéd, a haver? És sokszor csak a csaj arcát látni, ami nem tűnik píszínek. Vagy pornósztárok akarnak lenni? Láttam magyar filmecskét is. Nem tartanak attól, hogy a munkahelyen, iskolában, közértben, fodrásznál felismerik a szereplőket? „Látod, ez az a csaj, az, aki olyan jól szopik a fürdőszobában!” Vagy ha anyucinak megmutatja valaki? Vagy egyszer majd a gyereknek?

Lehet, hogy én konzervatív, kispolgár, begyöpösödött, és gyáva alak vagyok. Azért maradok kukkoló. Bírom az esetlegességet, a bénázást, a tökéletlen testeket. Mikor belóg a mosógép, vagy a plüssmaci a képben, behallatszik a TV, igazgatják a webkamerát, becsörög a telefon, és akkor van egy kis gondolkodás. Hogy felvegyék-e. Hogy nem látszik minden jól, nincs jól bevilágítva. Hogy néha elnevetik magukat. Sokkal jobb, mint a "hivatásos" robotpornó steril unalma. Egy új folklór? Vagy a világvége? Már nem értek semmit, de lehet, hogy ez így van jól.

A szerkesztők felkértek néhány jeles szerzőt, hogy írjon egy szöveget a filmtörténet számára legerotikusabb jelenetéről. Ez persze súlyosan felveti a kérdést, hogy mi az erotikus? Vagy mihez képest? Mi a pornográf, mi az, amit elbír a filmvászon, a művészet keretein belül ábrázolható-e az emberi szexszualitás, és így tovább. Meg hogy valakinek miért pont az akad be. Önanalízis?
Wong Kar-wai, Az Elemi ösztrönben Sharon macskája, Brandó és a tangó, Tapicska forgalmista pecsétjei, Casanova stilizáltsága, Huncut felhőcskék, vagy Osima kegyetlen következetessége. Esetleg amikor a King Kong markában tartja a nőt?  Neked mi az, ami elsőre beugrik?
Az eredmény megtalálható a Pergő Képek új számában (XXXV. évfolyam/1). A további cikkek közül felhívnám a figyelmet egy komoly tanulmányra! Rauschenberger Péter András evangéliuma címmel elemzi Lovasi András költészetét egy nagyon sajátos aspektusból! A szöveg erős, de megéri vele birkózni.

Először nem akartam oda menni. Gondoltam sok helyen voltam már, elég ha ugyanoda visszajárok ahová nem kell térkép. Párizs, Prága, Berlin, Velence, Marosvásárhely, ilyenek. Meg hát Ázsia sem érdekelt, de rábeszéltek. Akkor hoztuk az A38-ra a bútorokat. Letaglózó élmény, és nem csak a brutális meleg és a pára miatt. Azok a virágok, amik nálunk cserépben növekednek ott fák, a rizs négyszer terem egy évben, és egész más a ritmus. Az idő másképp múlik, mások a színek, az ízek, a szagok. Van egy souvenir része, de azt könnyű kicselezni, pláne ha van vezetője az embernek. Beljebb kell menni a szigeten, ahol nem lehet szörfölni. Ubud fantasztikus. A művészetek városának nevezik, és tényleg. A galériák, a dizájn, az enteriőrök lenyűgözők. Persze a dolog nem csak rózsás. A higiéniás körülmények elég ijesztőek tudnak lenni, ha elhagyod a turista utakat. Az éjszakai halpiacon elfogyasztott vörös sügér, vagy az út menti levest áruló kocsiból kimért baksó ránézésre biztos halál. Persze semmi bajunk nem lett, és a legjobb kaják. A Sari klubbot egy hónappal azután, hogy azokat a lehengerlő koktélokat ittuk a fundamentalisták felrobbantották.

Az ünnepeik méltóságosak és sok van belőlük. Szépen fölöltöznek, kihaladnak a tengerpartra, és nézik a naplementét. Semmi szónoklat, semmi akció, a közösség együtt van, kis gamelán, kis füstölés, gyümölcsök. A legjobb a nyöpi. Egy napig SEMMIT sem szabad csinálni! Csend van mindenhol, éjszaka meg tök sötét. Csak heverés, halk beszélgetés, meditáció. A rossz szellemek fölszálnak a sziget fölé, nézelődnek, nem látnak senkit, és akkor elhúznak. Azonnal exportálni kéne a dolgot, és berakni az állami ünnepek helyére.

Vizuálisan is nagyon izgalmas a dolog. Ahol sokat vagy, azt megszokja a szemed, ahol meg ehhez képest nagyon más, az a fotógép után kiállt. Úgyhogy sokat fotóztam. Ebből aztán lett egy kiállításnyi anyag, és szeretnék belőle egy könyvet is. Persze ahhoz megint vissza kéne menni, és ráérősen dolgozni. Addig is egy csokorra való képet ízelítőül fölteszek az ALBUMba.

Felépítését tekintve az orgona a legbonyolultabb hangszer, működési elve mégis roppant egyszerű: a síp levegő beáramlásakor zenei hangot ad, ennek hiányában elhallgat. Ez a folyamat ismétlődik meg számos variációban, miközben a hallgató csodálatos zenei élményben részesül. Ahhoz, hogy a működés titkait megismerhessük, a következő kérdésekre kell válaszokat kapnunk:

– Mi biztosítja a sípok megszólalásához szükséges levegőt?

– Hogyan szabályozható, hogy mikor melyik síp szólaljon meg?

– Milyen összefüggés van a sípok mérete, anyaga, formája, és az általuk kibocsátott hang között?

– És egyáltalán, mire szolgál, és miből készül a hangkeltésben „közreműködő” alkatrészek sokasága?

Az orgona valójában hatalmas fúvós hangszer, amelynek levegőellátására kezdetben emberi erőt használtak. A Művészetek Palotájában négy fújtatómotor gondoskodik a levegőellátásról, aminek maximális teljesítménye megközelíti a percenkénti 100 köbmétert. A fújtatómotorok mindegyikét hangszigetelt kamrában helyezték el. A megtermelt levegőt szélcsatornák szállítják a légtartályokba (fúvókba), majd innen a szélládák alsó rekeszébe. A szélnyomást a fúvóknál téglákkal, a szélládák kiegyenlítő fúvói esetében laprugókkal szabályozzák.
Az orgona központi egységét a szélládák alkotják. Ezek alsó rekeszeiben rendelkezésünkre áll az a hatalmas légtömeg, amelynek segítségével megszólalhatnak a szélládák tetején álló sípok. Hogy melyik sípba áramoljon levegő, az egy bonyolult szeleprendszer segítségével szabályozható. A szelepek a felső játszóasztalról mechanikusan, az alsó játszóasztalról elektromágnesek segítségével mozgathatók. A billentyűket a szelepekkel összekötő bonyolult szerkezet, a traktúra nagyon vékony fenyőfa lécekből, illetve forgó alkatrészekből áll. A lenyomott billentyű a traktúra segítségével kinyitja a szelepet, a levegő a sípba áramlik, ami egészen a billentyű elengedéséig folyamatosan szól.
A hangkeltés főszereplői a sípok. Kívülről csak az orgona homlokzatába helyezett 275 síp látható; a további 6529 – különböző csoportokban – a hangszer belsejében foglal helyet. Minden síp csak egyféle hangot képes adni, tehát a változatos hangzás eléréséhez minél több különböző méretű, anyagú és formájú sípra van szükség. Minél hosszabb egy síp, annál mélyebb hangot ad. Felépítésük szerint ajak-, illetve nyelvsípokat különböztetünk meg.Ebben a hangszerben a legnagyobb síp hosszúsága eléri a 10 métert.A legkisebbek alig néhány centiméteresek.
A sípokat két rendezőelv – hangmagasság és hangszín – szerint építik be az orgonába. A hangmagasságot a síp hossza, a hangszínt pedig a síp felépítése, anyaga, formája határozza meg. Az azonos hangszínnel megszólaló sípsort nevezzük regiszternek. Egy regiszter minden egyes sípja egy-egy billentyűhöz van hozzárendelve. A billentyűsoron balról jobbra haladva egyre kisebb sípok szólalnak meg, miközben a hangszín változatlan marad.
Ám akkor hogyan szabályozható a hangszín? A kérdés megválaszolásához vissza kell térnünk a játszóasztalhoz. A billentyűsorok, vagyis a manuálok két oldalán elhelyezkedő regiszterkapcsolók a 92 különböző regiszter be- és kikapcsolását szolgálják. Ha például az összes regiszter ki van kapcsolva, akkor hiába nyomunk le billentyűt, egyetlen síp sem szólal meg. Ez azt jelenti, hogy billentyű lenyomásakor csak az előzetesen bekapcsolt regiszter(ek) sípja(i) szól(nak).
A regiszterek rendszerének megértéséhez szintén a játszóasztal nyújt segítséget. A billentyűk öt sorban helyezkednek el, vagyis az orgona öt manuálos; ezt egészíti ki a lábbal kezelhető pedálsor. Egy-egy manuál öt oktávból, azaz 61 billentyűből, a pedál pedig két és fél oktávból, vagyis 32 lécből áll.
A manuáloknak és a pedálnak saját regiszterei vannak, ami azt jelenti, hogy a 92 regiszter 6 egységre tagolódik. Ezeket az egységeket nevezzük műveknek, amelyek külön szélládákon az orgona különböző emeletein foglalnak helyet
Úgy is mondhatnánk, hogy a 12,5 méter széles, 5 méter mély és 13 méter magas kamrába valójában 6 kisebb orgonát építettek be: a pedálmű az orgona két oldalán, a főmű (I. manuál), a pozitív (II. manuál), a redőnymű (III. manuál) és a szólómű (IV. manuál) pedig középen helyezkedik el. Az ötödik manuálhoz mindössze három regiszter tartozik, hangerejük mégis az összes többinél erősebb: ezek a homlokzatban jól látható spanyol trombiták, melyek bearanyozzák az orgona hangját.

A tovább kattintás után az orgona diszpozícióját ismertetem

A görög mitológia szerint Pán, a kecskelábú, kecskeszarvú pásztoristen beleszeretett Szürinxbe, a szép árkádiai nimfába, és üldözőbe vette, hogy elcsábítsa. Már majdnem utolérte a Ládón folyónál, amikor egy másik istenség hirtelen nádszállá változtatta az üldözött nimfát. Pán nem tudta, melyik lehet Szürinx a sok egyforma nádszál közül, ezért hát vaktában többet is levágott, és azokból faragott magának hangszert. A róla elnevezett pánsíp az ókori Hellászban valóban a pásztorok hangszere volt.
Az egymás mellé illesztett, hosszabb-rövidebb elemekből álló, héttagú sípsort eleinte szájjal szólaltatták meg, később pedig szélszekrényre állítva működtették a szerkezetet. A sípok száma aztán gyarapodott, s ezzel párhuzamosan a megfelelő mennyiségű és erősségű levegőről is gondoskodni kellett. A mintát most is egy ősi hangszer, a duda adta. Az egyszerű bőrzsákból és két sípból álló hangszer a rómaiak körében volt népszerű. A Cicero által hidraulisznak (hydraulum organumnak, azaz víziorgonának) nevezett szerkezet egyik – felirata szerint Kr. u. 228-ban adományozott – példányának részei 1931-ben éppen a mai Budapest területén található egykori római településen, Aquincumban kerültek elő (a mellékelt képen is ez látható). Akkor már négy regisztert (meghatározott hangkarakterű sípsort) használtak, s a levegőmozgást kétféle kihúzható csúszkával szabályozták: az egyik fajta az egyes regisztereket, a másik az egyes billentyűket látta el levegővel. Az épségben és teljes egészében megtalált alkatrészek mellől kezdetben hiányzott a víztartály és annak üstje. Ebből többen arra következtettek, hogy ez már légfújtatós hangszer („organum pneumaticum”) lehetett. S ha Rómában esetleg mégsem, Bizáncban már egészen bizonyosan légtömlők váltották fel a hidraulikus prést. Később azonban az orgona alkatrészeitől egy kicsit távolabb fellelték légüst egyes alkatrészeit, amik alapján a víziorgona szélrendszere a XX. század végén rekonstruálható volt.
„Venit organo in Franciam” (Frankhonba jön az orgona) – szólt a tudósítás, amikor a bizánci császár 757-ben légfújtatós, ólomsípokból álló orgonát ajándékozott Kis Pipin királynak. A római gladiátorok zajos viadalain, cirkuszi előadásokon használt hangszer tehát – eleinte csak az énektanítás eszközeként – Nyugat-Európában is megjelent. Hogy eleget tehessen a fokozatos igénybevételnek, berendezése módosult, mérete megnőtt. Feltűnt azoknak az uralkodóknak az udvaraiban, akik orgonaépítő szerzeteseket foglalkoztattak, és egymástól orgonistákat „kölcsönöztek”. A már a templomba is bevonult hangszerek hatalmas fújtatóit, szelepeit emberi erő hozta működésbe, a két – eleinte egymással szemben elhelyezkedő – billentyűsoron (manuálon) ketten játszottak.
A XIII. századtól az egyházban végleges otthonra lelt orgona változásait két igény sürgette: a könnyebb játszhatóság és a liturgikus zene alakulása. A billentyűket igyekeztek kisebbre és könnyebben mozgathatóvá építeni, a levegő egyenletes áramlását pedig mechanikus szerkezetekkel könnyíteni. Ennek megfelelően alkották meg az újabb sípokat, alakították azok méreteit, állították be hangolásukat. Hordozható, kisméretű portatívokat és regálokat, valamint felállítható pozitívokat készítettek, hogy kisebb térben, mobilizálhatóbb hangszerekkel rendelkezzenek.
1312-ben egy német mester Velencében megépítette az első nagy templomi orgonát, amelyet aztán az újabb és újabb hangszerek sora követett. Ezek egyre jobban hasonlítottak ma ismert leszármazottaikra: a XV. században megjelent a pedál, s a fehér (elefántcsont) billentyűk között feltűntek az ébenből készült feketék is. A billentyűsorokat egymáshoz közelebb helyezték el, így az addigi kettő helyett egy orgonista játszhatott rajtuk. Még csupán egy lépés kellett ahhoz, hogy a manuálok egy játszóasztalra, egymás alá kerüljenek. Innen rövid út vezetett a „klasszikus”, három manuálos, pedáljátékkal rendelkező orgonákig.
A XVI. század a technikai újítások kora: a regisztereket csúszkákkal (kifúrt tölgyfa lécekkel) kapcsolták ki és be, a fújtatókat a szabályozott hangerő és a tiszta intonálás érdekében szélmérlegekkel látták el. Ezt 1667-ben egy szélmérő készülék egészítette ki. A XVII. század egyébként a „jól temperált” orgona kialakításának kora, hiszen 1690-re 12, egymástól egyenlő hangközi távolságra osztották az oktávot.
Az egyre inkább önálló, változatos kifejezőeszközökkel rendelkező hangszert nemcsak a zeneszerzők „látták el” óriási irodalommal, hanem gazdag díszítéssel is a készítők, akik mind tudatosabban mérték fel és használták ki az orgonáknak otthont adó templomok akusztikai lehetőségeit.
A XIX. század, a romantika folyamatosan újította az orgonasípokat megszólaltató szelepeket közvetlenül szabályozó billentyűk technológiáját. A századvég már nem is a koncertálás képességét, hanem a zenekari effektusokat kedvelte ebben a hangszerben. Hatalmas méretű orgonák épültek, a régieket többnyire átépítették. A XX. században aztán Albert Schweitzer mozgalmat indító hitet tett a bachi orgonamuzsika hiteles megszólaltatása, és ehhez kapcsolódóan a régi hangszerek historikus rekonstruálása mellett.

Már régóta nincs TV-nk itthon, de hallottam, hogy van egy reklám, amelyben Palya Bea arcával hirdetnek valamit (talán egy magazint?). Palya Bea tehát sztár lett: no nem feltétlenül ezért, hanem mert egy francia lemezcéghez köti ezentúl szerződése, és persze azért is, amit mostanában hallani lehet tőle.

Nem kis teljesítmény Weöres Sándor Psyché-jéből daljátékot fabrikálni (a daljáték itt a dallal való játékra utal, amelyen keresztül némi dramaturgiai szál is átvonul, de semmiképpen nem opera, musical, stb., hanem önálló zenemű: mondjuk programzene). Ez Gryllus Samunak sikerült, ő az anyag szerzője, amelyet a Palya Bea Kvintett lemezre rögzített és amelyből már akkor, úgy két éve döbbenetes invenció zuhatag és vérmes előadói habitus zúdult a nyakunkba. És most itt az új anyag, fél év múlva jelenik meg a francia kiadónál (én már hallottam az előkevert változatot) és a bemutatója épp most fejeződött be a MüPá-ban. Bea minden bizonnyal kivételes tehetség abban (is), ahogyan finoman, de maga mögé tudja tolni a zenészeket, legyen az illető bármekkora király is a hangszerén. Például itt volt Theodosii Spassov, a világ legjobb kavalosa, de csak úgy mellékesen sideman-ként, vagy mondhatom akár Szokolay Dongó Balázst is, aki döbbenetes nagyokat tud a szopránszaxofonon játszani. Senkinek nincsen egy mukkja sem, mert ez a lány szinte átjátszhatatlan, sugárzó tehetsége sokkal több annál, ami emberben jó érzést kelthet, ezért nem is éreztem magamat túl jól. Most sem hiszem, hogy ez az éneklési képesség és a minden sallangot nélkülöző előadói habitus egyáltalán létezhet. Bea hangjával a Portugál című filmben találkoztam először: ott a Folkestrával énekelte Monori András dalait (aki mellesleg szerintem a legfelkészültebb magyar folk-komponista). Azóta a hangja némileg változott, tapasztaltabb lett, de még mindig ugyanúgy csillog és már-már zavaróan tiszta minden körülmények között.

Kedvenc sztorim vele kapcsolatban, ahogyan Bobby McFerrin az Erkel Színházban a szokásos „na jó lemegyek, azt megénekeltetlek benneteket” című hakniját nyomta és éppen rátalált Beára a közönség soraiban. McFerrin köpni-nyelni nem tudott, és azóta is azt terjeszti, hogy Magyarországon még a hallgatóság soraiban is utolérhetetlen hangú énekesek teremnek: ezért az élményért jár azóta vissza évente kizárólag közönség-énekeltetős koncertekre.

Szóval az új lemez dalai mindenek előtt a roma folklórból merítenek, sok esetben saját gyűjtéseket hallhatunk arab és francia sanzonokkal kombinálva. Húzós az anyag, bár biztos van ilyen száz; azt viszont nagyon látványosan nyújtja a közönség számára, amit nem minden világzenei produkció tud: szinte kézzel foghatóan nyilvánvaló, hogy egy-egy hang megváltoztatásával hogyan ugorhatunk kultúrákat, hogyan lesz a botolóból popzene, a hallgatóból sanzon, vagy a szefárd dallamból arabeus líra. Palya Bea előadásának hatása pedig olyan eredendő sokkot okozott a tömött MüPa nagytermében, amit magyar előadótól régen tapasztaltam (talán soha). Szóval van egy igazi világsztárunk, na!

 

Aki Kaurismaki: Külvárosi fények

Alejandro González Inárritu: Korcs szerelmek

Park Chan-wook: Oldboy

Takeshi Kitano: Bábok

Sofia Coppola: Elveszett jelentés

Troy Duffy: Testvérbosszú

Mike Nichols: Testi Kapcsolatok

Stanley Kubrick: Acéllövedék

Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét

Orson Welles: A gonosz érintése

Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy külföldön az ember miért megy el a saját hazájából érkező és azt erőteljesen reprezentálni hivatott programra. Például nem tudom elképzelni, hogy a spanyolországi nyaralásomkor az arrafelé turnézó Illényi Katicát meghallgassam/megnézzem, csak mert ő is éppen ugyanolyan messze van az otthontól, mint én.

Na igen, persze vannak árnyalatok: ha valaki kisebbségként, kiküldetésben vagy mittom én miért tengeti mindennapjait egy másik országban, akkor a vele hasonló sorsot elszenvedőkkel egy ilyen reprezentáns eseményen kovácsolhatja magát közösséggé. Csakhogy a Művészetek Palotája jellegéből adódóan nem egy kultúrház méreteivel rendelkezik, így balgaság arra gondolni, hogy bármiféle összetartozás reprezentációjára alkalmas volna.

Nem szeretnék sokáig hímezni-hámozni: egyszer már tapasztaltam hasonlót a MüPá-ban, mikor a Calcutta Trió műsorát kényszerűen lerövidítették azért, hogy azerbajdzsáni folklórestet tarthassanak. Akkor pénzért bevásárolta magát az azeri követség (értsd: kibérelte a helyet, garantálta a közönséget, ráadásul a fellépő zeneművész asszonyról szóló leírást maga a nagykövet írta) és az itt tartózkodó teherautósofőrökkel és boxolókkal árasztotta el a termet (erről cikk ITT). Most George Dalaras rembetika-estjén ugyanez látszott előfordulni: rengeteg görög, vagy legalábbis beloianniszi volt jelen, aminek eredményeképpen már rögtön az első dalt ütemes taps kíséretében énekelhette a főszereplő. Dalaras az elmondások szerint egyébként a rembetika-revival jelentős alakja, miatta van a görögöknek is nemzeti műzenéjük, mint a portugáloknak a fado. Ugye ez nálunk a nóta volna, de azért mégsem érezzük úgy, hogy egy világzenei színpadra Dankó Pista nótáit kellene delegálnunk. A rembetika a most hallottak szerint valami arabeus hatásokkal átitatott keserű nyenyegés, amihez nem kell egyéb, mint egy általános férfihang. A koncertről riadtan elsietve azt mondtam itthon, hogy egy szenvtelen Viszockijt láttam gitározni a mögé tolt jól felkészült zenekarral, de hát ez a csávó persze sehol nincs tőle. A dalok nyamvadtak, minden tekintetben primitívek és egy SZOT-üdülős ismerkedési est hangulatához valóak. Kibírhatatlan!

Nem újdonság; nálunk mindenről lehet következmények nélkül hazudni (hogy a rembetika az valamiféle nagy durranás és megújulási mozgalma is van), a látszat miatt úgy tenni, mintha valós lenne egy nem létező műfaj sikere (ezért nemzetiségiekkel megtölteni a termet) – és ez úgy látszik elegendő volt arra, hogy 50 milliárdért fújjanak – most már nem is tudom kicsodának – egy MüPa nevű nagy lufit.

Ez egyik kedvenc könyvem Michel Houellebecq Elemi részecskék című műve. 1998-ban jelent meg Franciaországban, ahol az év könyve lett, amit 2001-ben követett a magyar kiadás. Szokás az „európai Psycho” néven emlegetni, mindenesetre kegyetlen, pornográf, és nagyon vicces irodalom. A következő mű a Csúcson, a legutolsó pedig az Egy sziget lehetősége nálunk 2006-ban jelent meg. Kemény, pontos, zavarba ejtő szövegek, amik ügyesen egyensúlyoznak a lektűr és filozófikus irodalom határán. Azóta Houllebecq az európai kultúra megkerülhetetlen botrányhőse lett, és mint ilyen elérte a végzete. Megfilmesítették az Elemi részecskéket. A legjobb könyvekből szinte lehetetlen jó filmet készíteni, de ezt a kudarcot azért tanítani kéne. A szereplők elmondják mi történt, aztán ugyanezt látjuk is. A nagymama úgy halt meg, hogy magára borította a húslevest. És meg is mutatódik. Vakok is követhetik a történetet, meg süketek is. A német produkcióban a színészek értékelhetetlenek. Az egyik férfi főszereplő állandóan zokog, a másik egy túltáplált csecsemő bárgyú vigyorával szenvedi végig a filmet, mely illusztratív, és kizárólag vizuális közhelyekkel operál. Mit csinál a nő, ha pasi hívását várja? Ül, és meredten nézi a telefont! Háromszor visszavágva, hogy értsük.

 A szexualitás explicit bemutatását szentimentális jelenetek váltják ki, az okos keménységből buta nyáladzás, a metsző humorból szerencsétlenkedés lett. Mindezt a kellő pillanatokban gennyes zenékkel aláhúzva. És ez az opus ment a berlini filmfesztiválon! Ennyit a fesztiválokról, meg a hazai pálya lejtéséről.

A film a Houellebecq rajongóknak garantált agyvérzés, de minden előzetes tudás nélkül is csak egy dilettáns szar.

További linkek Houellebecq-hez a Pergő Képekből:

A kiejthetetlen nevű csoda!

Houllebecq A-tól Z-ig

No nem azzal a betonkeverővel épül a portfólió, amelyik amott gurul a kép szélén, hanem a szépen, nagyjából középre fókuszált lángosossal például.

Mióta a Homárból értesülhettünk a Szomorú Szamuráj kócerájáról, és az is kiderült, hogy a templomi karzatok bohócának, Varnus Xavérnak pince kávézója van (azon most ne vitatkozzunk, hogy Xavér a magyar pop-közélet reprezentánsa, mert minden klasszikus zenei álca ellenére az), hamar eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az igazi biznisz odaát van. Mármint a popzenén túl: úgy tűnik, az új követendő trend a fülek tömködésének irányából a hasak tömködése felé mutat.

Mert bizony ez a lángos-sütöde – ott a Millenáris tövében – a NOX együttes üzemeltetésében működik. Ezt maga a lángos-árus fiú mesélte büszkén, egyben stílusban is elhelyezve a zenekart, pontosabban a lángost: „Ez a bolt a NOX-é, a magyaros zene mellé passzol a magyaros kaja, a lángos”. A srác mondott még valamit arról, hogy a fogaskerekű mellé és a Fogarasi úti Tesco parkolójába is tervez a zenekari menedzsment egy-egy lángosos lakókocsit állítani, de tovább nem figyeltem rá, mert a fokhagyma a sajtos-tejfölös mázzal szolid csöpörészésbe kezdett.

Azt hiszem rábukkantam a magyar popzene létezésének értelmére, mégha a NOX szó hallatán először a két selypes mamelukra és a köztük dörgölőző mókuskára gondoltam is – pedig az a Crystal. Mindegy, csak kaja legyen!

Amikor lejátszottam a Tilos Rádióban a - Még több jazzt az óvodákba című műsor keretében – ezt az albumot, akkor az Otília írt egy SMS-t, hogy mi ez a jazzesített Mozart. Ha valami nem úgy van eljátszva ahogy azt megírták, akkor az már jazz? Talán az improvizáció érzete miatt?

Komolyzenét kevesen próbálnak feldolgozni, még kevesebb a sikeres vállalkozás. Párat azért tudok: Ulrich Gumpert plays Erik Satie, a Vienna Art Orchestra All that Strauss című albuma, Mike Westbrook, amint Rossinit kóstolgatja, és persze több Uri Caine. A The Goldberg Variations, a Wagner e Venezia, és a három Mahleres album. Bartókot azért nem játszik, mert ostoba emberek meggátolják benne. Caine nem jazz zenész, bár vannak olyan projectjei, amik erre utalnak. Inkább azt mondanám, hogy egy zenei metanyelvet beszél, aminek egyik eleme a jazz. Amúgy anyanyelvi szinten használja a klasszikus zenét, és még sok minden mást. Kínai, zsidó hagyományokat, rockot, modern tánczenéket, meg ami jön. Jellemző a hangszer összeállítás a Mozart albumon. Zongora, hegedű, klarinét, trombita, elektromos gitár, bőgő, dob, és egy DJ tekergeti a lemezjátszókat. Az album címe egyébként pontos. Elindul a K 545-ös zongora szonáta, és nehéz megmondani, honnantól Uri Caine. Talán a ritmus finom eltolódásai? A legszebb a Török induló néven elhíresült részlet a K 331-es zongora szonátából. Kikeresték az „eredetit”, hisz Mozart is adaptált. Egy török kántálással indul a zene, belép a klarinét, valami féle folkos kavarodás indul, aztán beszüremkedik Mozart, és a végén egy katartikus, táncos őrületbe torkollik az egész. Sem nem folk, sem nem klasszikus, sem nem modern jazz, hanem ezeknek valamilyen XXI. századi szintézise. Nem könnyen járható út, mert nagyon komoly tudás kell hozzá, látomás a zene lehetséges jövőjéről, de - mint ez az album is bizonyítja - megérheti! Persze nem Caine nem az egyetlen, aki ezen a „metanyelven” zenél, aminek a kialakulásába biztos belejátszott a posztmodern is. John Zorn, Don Byron, Willem Breuker, Otomo Yoshihide, vagy a már említett Vienna Art Ochestra is ebbe az irányba mozog. Közös bennük, hogy bármilyen műfaji besorolás alól kibújnak, de végeredmény különböző, hisz mindenki más elemekből rakja össze a saját szintaxisát.

Hozzá teszem nem ez az egyetlen lehetséges irány. Vannak zenészek, akik ösztönből dolgoznak, elég egyszerűek, mégis képesek úgy megszólalni, hogy az embernek feláll a szőr a karján. Nem érdekli őket a forma, nem akarnak a kor kihívásainak megfelelni, csak érzésből nyomják. Van, aki a szívével dolgozik, és van, aki az agyával is.

Meghalnak a kánonok, éljenek a műfajok fölötti egyéni mitológiák!

Megnéztem, mi a lófasz az a Tokio Hotel, ha már gyerekszellőztetés közben rendszeresen kénytelenek vagyunk rettenetes emo-hadakon átgázolni. A Tokio Hotel pontosan az a szar, aminek látszik: producerek valami neo-punk getymót nyomtak az ifjonti nullpont-generáció arcába, amit azok természetesen be is zabáltak, mint annak idején a TATU-t. Azt hiszem emo-nak lenni trendi: a Millenárisra mindennap beszivárgó és ott megtekinthető döbbenetes mennyiségű szomorú fekete hangya bolyokban szemetel, néz, frizurája van, de nem beszél, odaszarik és hülye. Még csak idejétmúlt köcsögnek sem érzem magamat, amikor szólok a helyi őröknek, hogy kezdjenek már valamit ezzel a kurva sok zombival, mert nem lehet mellettük tisztességesen létezni. Tudniillik hömpölyögnek, tipornak, de csak úgy a puszta létezés önmagában álló értelmetlen céljának irányába. Eleve nem értem, hogy a Rózsadomb tövében mit búslakodik a felső tízezer gyermeke – mert persze emozni költséges: ruha, kellékek, pia, napi fodrász, ilyesmik.

Mint Hitchcocknál a madarak: gyűlnek, de senki nem tudja, mire számíthatunk. Szerintem semmire, mert az agyat már kiették egymás fejéből, de azért jó lesz vigyázni.

A ló azt, hogy nyi-ha-ha, a béka, hogy bre-ke-ke, a macska, meg hogy miau. Erre van egy közmegegyezésünk, az olvasószerkesztő kijavítja, ha nem jól írjuk. Nyilván így halljuk az érintettektől, meg a mesekönyvekből is ezt tanuljuk. Igen ám, de különböző nyelvekben ez másképp van. Indonézül a macska azt mondja meong, angolul a disznó azt, hogy oink, a kutya, hogy ruff, a béka meg azt, hogy ribit. Szóval szükség lenne egy állatszótárra. Kéne egy nagy excel tábla, a függőleges oszlopba az állatok neve, aztán hasábokban egy csomó nyelven, hogy mit is mondanak. Még jobb lenne ennek egy hangos verziója. Egyszer egy indonéz-magyar társaságban elmondtuk egymásnak, hogy ki-ki nyelvén hogyan beszélnek az állatok, és majd megszakadtunk a röhögéstől.

Persze lesz számos nehezítés. Nem tudom, mondjuk japánból hogyan lehet átírni ezeket a „szavakat”, de dolgozunk az ügyön. Kiküldött munkatársunk szerint a varjú azt mondja kao-kao, a helyi tücsök meg azt, hogy cson-gíz. Aztán van számos állat, melynek egy adott nyelven nincs kanonizált szava. Az elefánt magyarul nem tudom, hogy mit mond, de lehet, hogy szuahéliül van rá kifejezés. Nyilván ugyanez a helyzet a lapp nyelv és a rénszarvas találkozási pontján is. Az sem elképzelhetetlen, hogy nagyon máshol élő állatok tényleg mást is mondanak! Ehhez már egy etológus is kéne. Az indonéz macskák mintha tényleg azt mondanák, hogy meong. Lehet, egy magyar kutya nem értene szót egy vietnámi fajtársával?

Szóval fogjunk össze! Írjuk össze az állatokat a tücsöktől a bálnáig, és aki tudja valamilyen nyelven, az írja le mit is mondanak. Ahogy azon a nyelven írják, kiejtését is, aztán majd elkészítjük a hangos verziót is! Szótárt az állatoknak, aztán netre vele! Bár lehet, hogy már van ilyen? Ha valaki tud róla, szóljon.

Filmet meg majd a végén csinálunk belőle. Minden országból egy színész – népviseletben – elmondja, hogyan hangzik szerintük, feliratban látjuk az írott változatot, és még a lokális állatok eredeti hangját is rátesszük. Képpel együtt! Mulatságos lenne, és a gyerek is nagyon élveznék. Érthetővé válna, hogy mindannyian egyformák vagyunk és egyben mégse.

Egyszer azt hallottam egy muzsikustól, hogy gyakorlás nélkül is lehet a zenében fejlődni, pusztán gondolkodás útján. Késő volt már és zenedei tanulmányaim egyáltalán nem szorgos esztendeire, a gyűlölt kulimunkára visszaemlékezve magam is bőszen egyetértettem a kijelentéssel: bezony, a zenész fejben fejlődik, ezért ha a gyakorlásra szánt időt is gondolkodásra, vagyis a puszta létezésre fordítja, talán még inkább áradni fog csodás lényéből a mondandó.

Az ismerős muzsikus azóta is azon a korabeli szintjén topog, körülötte a hangok lassan felszámolódnak, tulajdonképpen egészen mással foglalkozik – talán mert szembesült azzal, hogy a hegedűt előszöris meg kellett volna tanulni rendesen tartani.

Szeretném tehát leszögezni, hogy a zenész gyakorlás nélkül nem ér semmit! Ennek a tevékenységnek az elkerülését számos módon lehet indokolni, de bepótolni soha az életben nem lesz rá alkalom.

Jóideje rendszeresen fennáll az az eset, hogy a Checkpoint Charlie stábja egyszerre tartózkodhat magyar és külhoni együttesek társaságában, főleg koncertek előtt. Szembetűnő és fülbehasító az a kontraszt, ami az egymást követő magyar és nem magyar produkciók különbségét általánosan jellemzi. Míg honfitársaink kiforratlan, lagymatag kezdést mímelve erőlködve jutnak el a vélt katarzisig, addig külföldi kollegáik pontosan kidolgozott menetrend szerint, hatásos entreé-val a felkészült zenész benyomását keltik és semmiféle pátoszt nem érzünk, mikor csúcspontokat érint játékuk. Igen, kell a többes szám, mert egy jó koncert nem csak egyetlen, rendkívül görcsösen leküzdött csúcsponttal rendelkezik!

Hogy mindez miért van így, miért evidencia az, hogy például magyar jazz-zenész soha a büdös életben nem fog elérni komoly nemzetközi karriert? A lengyel, a cseh, az osztrák, a horvát, az orosz, a moldáv, a brit, a német, a román, az amerikai, a finn, a bolgár zenész (most hirtelen ezek jutnak eszembe, akikkel a közelmúltban találkoztunk) műfajra való tekintet nélkül izgatottan gyúrja hangszerét a koncert előtt. Félrevonul: a dobos előveszi a kis gyakorló pad-et, azon pörget ritmusképleteket; a bőgős eszementen skálázik; a gitáros erősítő nélkül futamokat próbál; a szaxofonos trillázik; stb. A magyarok ezzel szemben kedélyesen helyet foglalnak, legelőszöris kikérik a kikérhető italmennyiséget, a gázsiról osztozkodnak, telefonálgatnak a vendéglistájuk miatt, de eszükbe nem jutna magukat bejátszani. A koncert előtt közvetlenül, a színpadra felhaladva pedig megkérdik egymástól: „Na, gyerekek, mivel kezdünk, mit nyomjunk?”