Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy külföldön az ember miért megy el a saját hazájából érkező és azt erőteljesen reprezentálni hivatott programra. Például nem tudom elképzelni, hogy a spanyolországi nyaralásomkor az arrafelé turnézó Illényi Katicát meghallgassam/megnézzem, csak mert ő is éppen ugyanolyan messze van az otthontól, mint én.
Na igen, persze vannak árnyalatok: ha valaki kisebbségként, kiküldetésben vagy mittom én miért tengeti mindennapjait egy másik országban, akkor a vele hasonló sorsot elszenvedőkkel egy ilyen reprezentáns eseményen kovácsolhatja magát közösséggé. Csakhogy a Művészetek Palotája jellegéből adódóan nem egy kultúrház méreteivel rendelkezik, így balgaság arra gondolni, hogy bármiféle összetartozás reprezentációjára alkalmas volna.
Nem szeretnék sokáig hímezni-hámozni: egyszer már tapasztaltam hasonlót a MüPá-ban, mikor a Calcutta Trió műsorát kényszerűen lerövidítették azért, hogy azerbajdzsáni folklórestet tarthassanak. Akkor pénzért bevásárolta magát az azeri követség (értsd: kibérelte a helyet, garantálta a közönséget, ráadásul a fellépő zeneművész asszonyról szóló leírást maga a nagykövet írta) és az itt tartózkodó teherautósofőrökkel és boxolókkal árasztotta el a termet (erről cikk ITT). Most George Dalaras rembetika-estjén ugyanez látszott előfordulni: rengeteg görög, vagy legalábbis beloianniszi volt jelen, aminek eredményeképpen már rögtön az első dalt ütemes taps kíséretében énekelhette a főszereplő. Dalaras az elmondások szerint egyébként a rembetika-revival jelentős alakja, miatta van a görögöknek is nemzeti műzenéjük, mint a portugáloknak a fado. Ugye ez nálunk a nóta volna, de azért mégsem érezzük úgy, hogy egy világzenei színpadra Dankó Pista nótáit kellene delegálnunk. A rembetika a most hallottak szerint valami arabeus hatásokkal átitatott keserű nyenyegés, amihez nem kell egyéb, mint egy általános férfihang. A koncertről riadtan elsietve azt mondtam itthon, hogy egy szenvtelen Viszockijt láttam gitározni a mögé tolt jól felkészült zenekarral, de hát ez a csávó persze sehol nincs tőle. A dalok nyamvadtak, minden tekintetben primitívek és egy SZOT-üdülős ismerkedési est hangulatához valóak. Kibírhatatlan!
Nem újdonság; nálunk mindenről lehet következmények nélkül hazudni (hogy a rembetika az valamiféle nagy durranás és megújulási mozgalma is van), a látszat miatt úgy tenni, mintha valós lenne egy nem létező műfaj sikere (ezért nemzetiségiekkel megtölteni a termet) – és ez úgy látszik elegendő volt arra, hogy 50 milliárdért fújjanak – most már nem is tudom kicsodának – egy MüPa nevű nagy lufit.
Utolsó kommentek