Checkpoint Charlie

Néhány évvel ezelőtt lehetett arról hallani, hogy a Gulyás fivérek bemutatják „Tanítványok” című filmjüket, amely 1968-ban, hagyományos 8mm-es filmre készült el és egy vidéki kisváros diáklázadását mutatja be. 1968, és diáklázadás! A film több mint harminc évig hevert a fiókban, biztos rengeteg indok van, számomra azonban most az az alkotói gesztus fontos, hogy mi késztet valakit rég elfeledett munkájának leporolására, mitől válik a fiókban aktuálissá valami, ami a nagyközönséghez el sem juthatott.

Andrew Hill 2003 őszén Debrecenben járt a Jazz Fesztiválon: sajnos kevés visszhangot kapott szereplése, pedig bőven hatvan felett is olyan virtussal játszott, mint kevés fiatal. Helyesebben több fiatal tartja őt mentorának, számos mai kimagasló muzsikus köszönheti neki, hogy ma ott tart, ahol. Példának okáért ő ismerte fel Greg Osbyban a zseniális post-bop játékost, de említhetjük Marty Ehrlich kvalitásait is, aki fúvós játéka révén szintén Hill hatására emelkedett a modernista avantgárd főszereplői közé – ő is itt volt Debrecenben Hillel. A névsor igen hosszú, ahogyan Hill lemezeinek sora is, amelyeket főképpen a Blue Note-nál készített el. Van egy Mosaic Box-nak nevezett gyűjtemény, amely az első Blue Note-os időszakban, 1963-68 között megjelent felvételeket gyűjti össze, mintegy hatvan kompozíciót foglalva magába. A Box megjelentetésekor még úgy gondolták, ez a teljes Hill-i gyűjtemény, csakhogy senki nem tudott a hét felvételt tartalmazó elveszett mesterszalagról, amelyet 1969 novemberében Rudy van Gelder stúdiójában készítettek el. Kivéve talán maga Hill, hiszen nem lehet véletlen, hogy az ominózus szalag 2001-ben előkerült és 2003-ban Michael Cuscuna producernek köszönhetően feljavított minőségben meg is jelent „Passing Ships” címen.

A történet természetesen innen nem visszafejthető, de tény, hogy Hill ’69 után jó öt évig nem készített felvételeket, hanem doktori címét megszerezve egyetemen kezdett oktatni – vagyis a fiatalokban rejlő erő felé orientálódott: egy interjúban azt állította, sokat merített azokból az időkből. Az a gyanúm, hogy az „elveszett” felvételek legbensőbb énjéről szólnak, talán magának írta ezeket a darabokat, még mai füllel is találhatunk benne olyan motívumokat, amelyek a hard-bop világánál jóval merészebb megoldásokat tartalmaznak, valamiféle új zenét, amely éppen akkor és csak abban a hangulatban születhetett meg. Egy újabb filmet említhetünk abból az időből: Lindsay Anderson „Ha” című alkotása egy diáklázadásról, a felsőbb érdekek diktatúrájáról, ezáltal a szellemi teljesítmény háttérbeszorításáról szól, ami ellen a kollégisták fegyverrel kénytelenek harcolni. Hill fegyvere a zene, merész formát gondolt muzsikájának, csak úgy érezte, hogy abban a közegben ez nem tartható. A „Passing Ships” album kilenctagú zenekara a legjobb szólistákkal és sideman-ekkel készült, olyan hangszerelési és zenekarvezetési variánsokkal, amilyenekkel azóta sem igen találkozhattunk. A nónett különös felállás, legalább egy, de inkább kettő hangszerből kettőnek kell lenni a zenekarban, már-már big-bandes a hangzás, pedig ez még kamarafelállás. Itt trombitából van kettő, olykor basszus klarinétból, az ostinatós lüktetést, a 12 körös blues alapokat a vadászkürt vadítja, de a legszebb, amikor Joe Farrell alt fuvolán, vagy a nazális angolkürtön játszik egzotikus dallamokat. Mindezt szervesen átitatja Hill zongorajátéka, a finom improvizatív árnyalatok, de soha nem tülekedik, mindig van hely mellette Woody Shaw és Dizzy Reece trombitájának, Julian Priester harsonájának, Bob Northernnek vadászkürtön, Howard Johnsonnak tubán és basszus klarinéton, főképpen Joe Farrellnek a legkülönfélébb fúvósokon, a legendás Ron Carter féle bőgő játéknak és a különös, néhol free lazasággal prezentált lüktetésnek Lenny White dobjain.

Harmincöt év után ez a történet a diáklázadásokról és az uniformizált zenei keretekből való kitörési vágyról talán csak fikció, elképzelhető, hogy a „Passing Ships” mellőz mindenféle forradalmi szolidaritást és soha senki nem fejti meg, hogyan kerültek elő az eredeti felvételek, amelyek tegnapról szólnak, a mai emberhez.