
Megnéztem, mi a lófasz az a Tokio Hotel, ha már gyerekszellőztetés közben rendszeresen kénytelenek vagyunk rettenetes emo-hadakon átgázolni. A Tokio Hotel pontosan az a szar, aminek látszik: producerek valami neo-punk getymót nyomtak az ifjonti nullpont-generáció arcába, amit azok természetesen be is zabáltak, mint annak idején a TATU-t. Azt hiszem emo-nak lenni trendi: a Millenárisra mindennap beszivárgó és ott megtekinthető döbbenetes mennyiségű szomorú fekete hangya bolyokban szemetel, néz, frizurája van, de nem beszél, odaszarik és hülye. Még csak idejétmúlt köcsögnek sem érzem magamat, amikor szólok a helyi őröknek, hogy kezdjenek már valamit ezzel a kurva sok zombival, mert nem lehet mellettük tisztességesen létezni. Tudniillik hömpölyögnek, tipornak, de csak úgy a puszta létezés önmagában álló értelmetlen céljának irányába. Eleve nem értem, hogy a Rózsadomb tövében mit búslakodik a felső tízezer gyermeke – mert persze emozni költséges: ruha, kellékek, pia, napi fodrász, ilyesmik.
Mint Hitchcocknál a madarak: gyűlnek, de senki nem tudja, mire számíthatunk. Szerintem semmire, mert az agyat már kiették egymás fejéből, de azért jó lesz vigyázni.
Utolsó kommentek