Már régóta nincs TV-nk itthon, de hallottam, hogy van egy reklám, amelyben Palya Bea arcával hirdetnek valamit (talán egy magazint?). Palya Bea tehát sztár lett: no nem feltétlenül ezért, hanem mert egy francia lemezcéghez köti ezentúl szerződése, és persze azért is, amit mostanában hallani lehet tőle.
Nem kis teljesítmény Weöres Sándor Psyché-jéből daljátékot fabrikálni (a daljáték itt a dallal való játékra utal, amelyen keresztül némi dramaturgiai szál is átvonul, de semmiképpen nem opera, musical, stb., hanem önálló zenemű: mondjuk programzene). Ez Gryllus Samunak sikerült, ő az anyag szerzője, amelyet a Palya Bea Kvintett lemezre rögzített és amelyből már akkor, úgy két éve döbbenetes invenció zuhatag és vérmes előadói habitus zúdult a nyakunkba. És most itt az új anyag, fél év múlva jelenik meg a francia kiadónál (én már hallottam az előkevert változatot) és a bemutatója épp most fejeződött be a MüPá-ban. Bea minden bizonnyal kivételes tehetség abban (is), ahogyan finoman, de maga mögé tudja tolni a zenészeket, legyen az illető bármekkora király is a hangszerén. Például itt volt Theodosii Spassov, a világ legjobb kavalosa, de csak úgy mellékesen sideman-ként, vagy mondhatom akár Szokolay Dongó Balázst is, aki döbbenetes nagyokat tud a szopránszaxofonon játszani. Senkinek nincsen egy mukkja sem, mert ez a lány szinte átjátszhatatlan, sugárzó tehetsége sokkal több annál, ami emberben jó érzést kelthet, ezért nem is éreztem magamat túl jól. Most sem hiszem, hogy ez az éneklési képesség és a minden sallangot nélkülöző előadói habitus egyáltalán létezhet. Bea hangjával a Portugál című filmben találkoztam először: ott a Folkestrával énekelte Monori András dalait (aki mellesleg szerintem a legfelkészültebb magyar folk-komponista). Azóta a hangja némileg változott, tapasztaltabb lett, de még mindig ugyanúgy csillog és már-már zavaróan tiszta minden körülmények között.
Kedvenc sztorim vele kapcsolatban, ahogyan Bobby McFerrin az Erkel Színházban a szokásos „na jó lemegyek, azt megénekeltetlek benneteket” című hakniját nyomta és éppen rátalált Beára a közönség soraiban. McFerrin köpni-nyelni nem tudott, és azóta is azt terjeszti, hogy Magyarországon még a hallgatóság soraiban is utolérhetetlen hangú énekesek teremnek: ezért az élményért jár azóta vissza évente kizárólag közönség-énekeltetős koncertekre.
Szóval az új lemez dalai mindenek előtt a roma folklórból merítenek, sok esetben saját gyűjtéseket hallhatunk arab és francia sanzonokkal kombinálva. Húzós az anyag, bár biztos van ilyen száz; azt viszont nagyon látványosan nyújtja a közönség számára, amit nem minden világzenei produkció tud: szinte kézzel foghatóan nyilvánvaló, hogy egy-egy hang megváltoztatásával hogyan ugorhatunk kultúrákat, hogyan lesz a botolóból popzene, a hallgatóból sanzon, vagy a szefárd dallamból arabeus líra. Palya Bea előadásának hatása pedig olyan eredendő sokkot okozott a tömött MüPa nagytermében, amit magyar előadótól régen tapasztaltam (talán soha). Szóval van egy igazi világsztárunk, na!
Utolsó kommentek