Checkpoint Charlie

Bartók Rádió, átlagos szerdai Muzsikáló Délután, az 5 órai hírek után egy közepesen beszédhibás kujonnal súlyosbítva. Már a kulturális hírek is felért egy atomcsapással, olyan 77-es csehszlovák pártgyűlés-szag terjengett a meghallgatásától az autóban, de ami utána következett, az egy sokkal szarabb (a Word „szarbab”-ra akar javítani itt közben) világról árulkodik. Idézem:

Nem elég, hogy ez a majom úgy csipkedi verbálisan a bemondó lány seggét, hogy annak reagálni sincs esélye, de még nem is vállalja. Egyesszám harmadik személyben beszél magáról! Hát a Magyar Rádióban még mindig az van, mint a rendszerváltoztatás tájékán a Népszabadság szerkesztőségében?! Fiatal gyakornok lányoknak füttyögetnek dohányszagú pofájukkal az aparátcsikok? Ha Csík Éva odamegy közvetlenül az elhangzott mondat után az adás közben és lenyom egy karmos maflást, nyilvánvalóan ő repül, nem Baranyi úr.

A Bartók Rádió honlapja felhívja a figyelmet, hogy a felvétel az ő tulajdonuk és ezt közölni kell. Hát közlöm, hogy a Magyar Rádióban vén faszok élnek vissza bebetonozódott helyzetükkel és az állam pénzén teszik közhírré élő adásban, hogy a Viagra éppen hatni kezdett.

Motoz bennem ez a free jazz problematika. Hogy bizonyos embereknél ez egy szitok fogalom, és automatikusan egyet jelent a kamuval.

Zenét csinálni általában valamilyen rendszeren belül szoktak. Ez persze megkönnyíti a befogadó helyzetét is, mert vélhetően erre szocializálódott. Aztán el lehet hagyni a szabályok egy részét, vagy mindegyiket, és akár újakat lehet fölállítani. Persze ez nem jelenti azt, hogy a művész nem ismeri kánont. Ha egy festő absztrakt képeket fest, ez nem feltétlenül azért van, mert nem ismeri a perspektívát, vagy nem tud realista képeket festeni. Ha egy zenész szabadon játszik, akkor az lehet egy tudatos vállalás is, aminek oka nem az, hogy nem tud másképpen. Hanem, mert olyan dolgot szeretne kifejezni, aminek ez a releváns formája. Mert éppen ilyen a habitusa. Mert beszéli ezt a nyelvet is! Olyan zenészek életműve a példa erre, mint Steve Lacy, John Zorn, Anthony Braxton, Ken Vandermark vagy Alexander von Schlippenbach. A hangszertudásuk megkérdőjelezhetetlen, a zenét elméletileg uralják, és mint zeneszerzők is kiválóak. A totálisan szabad zenei gyakorlat mellett, a komponált zenében, a legkülönbözőbb irányzatokban is otthonosan mozognak.

Persze a szabad zenét nem kell szeretni, hallgatni, vagy ismerni. De ha valaki azt állítja, hogy az szükségképpen kamu, az butaság, arrogancia, és a műveletlenség bizonyítéka.  Vagy valami féle rosszul értelmezett céhes konzervatívizmus.

Kamuzni kötöttségeken belül is lehet. Persze lehet, hogy könnyebb a free jazzban. De ha valaki elhagyja a sémákat, attól még lehet értékes amit csinál. Megérteni, befogadni viszont nehezebb. De kellő nyitottsággal nem lehetetlen.

Kistehén Tánczenekar: Szerelmes vagyok minden nőbe (EMI, 2006)

Így szurkolnak a „Robog az úthenger” című tévéfilm-sorozat egyik epizódjában. A sorozat 6 része most jelent meg a nagyméretű áruházak dömpingkínálatában 2 DVD-re préselve. A sorozatnak az Aczél elvtárs barátságát leső jellemére és ebből kifolyólag a nézhetetlenségére itt nem térek ki, csak a párhuzam kedvéért említem, hogy az egyetlen bírható epizód az első. Annak humora 30 év után is meg-megrándítja a szájszéleket, a TSZ-világ bornírtsága és a kisfalusi élet kedélyesen jelenik meg benne, egy sorozat felütésének nagyjából elfogadható.

Hát, körülbelül hasonlóak vonatkoznak a Kistehén Tánczenekarra is. Az első lemez körül támadt konjunktúra nyilvánvalóan annak a kis szerencsétlen rajzfigurának volt köszönhető, helyesebben az hozta vissza Kollár-Klemencz László kedvét a zenéléshez. Ugyanis ő visongta végig abban az évben a teljes Sziget-promóciót és magát a rendezvényt is, korábban viszont az Andersen nevű underground közeli rockegyüttest vezérelte az amerikai énekes haláláig. Egyébként a 90-es évek elején az Andersen volt az, amely érthetetlen módon a pátyolgatott állami-vénákra rácsapoltatott zenekarok közé beférkőzve egyetlenként megjelent a jófej zenekarok közül a közmédia hihetetlen minőségű ifjúsági zenei műsoraiban. Emlékszem, a klipjükkel ráadásul először a Music Television-on találkoztam, ami itthon egy elérhetetlen világ szinonimája volt (és lényegében ma is az) a magyar zenekarok számára. A tehetség tehát nyilvánvaló volt és a rajzolt kistehén elzenekarosodásának első eredménye is hasonló képet festett Kollárról. A második lemez volt a Szájbergyerekes, amiről a nevezett nóta az év dala lett az Aranyzsiráf nevű díjkiosztó utódrendezvényén. Ez mindenekelőtt a magyar popszakma képmutatását tükrözi, mert a nálunk székelő popgyárosok soha nem adtak volna díjat egy olyan dalnak, amelyikben hamisan énekelnek értelmetlen szöveget, igazi harmonika szól szintetizátor helyett és a produkcióban feltűnő alakoknak láthatósan nincsen érintkezési pontja a lemezkészítő gépezet hazug világával. Hacsak éppen nem az lett volna a helyzet, hogy a potenciális lemezvásárló irtózatosan rühelli a major labelek kartellgyanús mozgásait és a hanghordozók mesterségesen magasan tartott árait, miközben mindennek folyományait internetező fiatalok példás megbüntetésével és kazettákon gázoló úthengerek képeivel demonstrálják. Előkeveredett tehát egy olyan zenekar, amely dalaival éppen a vélt letöltögető közönséget képes megszólítani, így evidens lépésnek mutatkozott a Kistehén Tánczenekar felpántlikázása.

És hogy ezt a szerepet a Kistehén Tánczenekar vállalja, megbocsáthatatlan! Legújabb lemezük az EMI-nál jelent meg és a rajta szereplő dalok most már valóban nem szólnak semmiről: az életkedv odaveszett, a dallamvilág úgy ahogy van lopás, még csak a ráindulások sem olyanok, hogy bármit remélhetnénk az albumon szereplő tizenöt nótától – nincs miért felkapni a fejünket. A hülyeség szimpatikus bája modoros idétlenkedéssé változott.

Végtelen szomorúsággal olvasom az előző szöveget.
Hogyan gondolhatja valaki azt itt és most, hogy nincs joga valakinek kritikát írni, véleményt nyilvánítani?
Egyesek összekeverik az állitást az alannyal. Ahelyett, hogy örülnének,  hogy van kritika, hátbaszúrják a kritikust. Feljelentik, személyeskednek, árulkodnak, fenyegetik, és azt mondják III/III-as ügynök.
A fejekben összemosódik a kritika és a promóció. Ahelyett, hogy elgondolkodnának a reflexiókon, és a frusztráltság okát magukban keresnék, inkább összeesküvés elméleteket gyártanának. A paranoia, az agresszió dühöng, adót meg nem szertünk fizetni. Meg valaki monnyon le!
És ez nem az első eset. Lásd Bakács, Fáy Miklós - és még sorolhatnám - eseteit.
És vajon mire utal az endlősung kifejezés? Végső Zoltán antiszemitizmusára? Vagy mire? Mert ez így gyáva, és alattomos.
És még valami. Mi jelent az, hogy free-jazz féle kortárs onánia? Nekem a zene szabadságát olyan nevek jelentik, mint például Ornette Coleman, Charles Mingus, John Coltrane, Albert Ayler, Anthony Braxton, Barry Guy, Mats Gustafsson, Ken Vandermark, vagy az Art Ensemble of Chicago. Mi is velük a baj? Vagy az onánia itt pozitív jelző? Lehet őket nem szeretni, de megkerülni nehéz. Bár ők nyilván nem a kritikusok terrorizálásával töltötték az idejüket.

Tették a dolgukat.

Baráti körből kapott reakciók alapján, azokat összefoglalóan de rühellve küldöm végül is eme levelet.

Mivel butaságánál csak rosszindulata nagyobb, kivánjuk nagyon: az ilyen ne irjon, de ne irjon választ, nem létezik felület köztünk ennek gyakorlására.

Ami pedig a Végső Zoltán (Endlősungolka) féle, korunk eme zsíragyú Crowbar tipusú poltergeist jelenséget illeti, személyiségük okán ezek az önjelölt - avagy megbizást teljesitő a koncertekre a fizető média III/III -as kullancsaként (ki tudja zenéért jön-é avagy a szövegért) magát besimliző cikkgyártók kb. annyit értenek kultúrához-zenéhez mint King-Kong a rokokó trillához. Kifinomult "küllemük" méltó belbecset tart lángon.

Korábban is sok kártékony müveletlenséggel ártott már másoknak, körmölt igazi határsértő, bonmot-ként fizetett hasonlatokat (Nusrat Fateh és Lagzi Lajcsi ), és korábbi megjelenéseiben -boritékolhatóan- minden egyes esetben kizárólag a kamuflázs, free-jazz féle kortárs onánia bajnokai voltak a dicsérendők, ez nyilván nem állhat távol intellektusnak nem nevezhető beltéri egységének hajlamaitól.

Létalapja tőkésitett embervér, igy erjed karmája még poshadtabbá mindenki kárára.

Fizetett megmondóként, müveletlensége okán egy koncert vonatkozásában kizárólag olyan eseményekről képes írni, mint hogy az előadó éppen a szemüvegét babrálja avagy az orrát túrja, a szereplők vakaróznak, s általában a világitás gengécske volt.

A zenéről érdemben sohasem.

Ha tévedésből mégis zenei vonatkozása vagyon rosszindulatú megjegyzéseinek -például mikor a Gáyan Uttejak Orchestra elektronikus alapjait tökéletesen félreérti majd ezt számon kéri - akkor derül ki igazán primitív hozzá nem értése, itt az eredeti zenei vonatkozástól távol eső szempontok értékitélete lakmuszpapirként árulkodik írójuk girhes nézeteiről és ismeretanyagáról.

A Guo esetében a basszus szólamról annyit volt képes kifigyelni ez a pompás szellem, hogy keveset játszik, nyilván strukturális felügyeleti szervként óhajt társzerzőként tündökölni. Ennek belső freudi okai lehetnek, gyerekkori pénisz irigységgel terhelten, egy tehetségtelenséggel súlyosbitott erősen unintelligens és gátlástalan habitus, mint irtam volt : amilyen stilusa-külleme olyan az értelme. Tulajdonképpen csak az kérdés, hogy egy magára valamit adó szerkesztőség miért tart - ha csak nem egy meddő intellektusú kör megélhetési csoportérdeke okán - egy ilyen kártékony dilletánst az istállójában?

Happy Bluesday: Az első balhé (Promóciós anyag)

 
A Magyarországon művelt blues soha nem tartozott a számottevő produkciók körébe, általában megmaradt kocsmai környezetében. A tizenkét körös, triolás lüktetésű, I-IV-I-V harmóniaszövés kevéssé kedvelt pódiumvendégként akár még szimpatikus is lehetne, ha nem unnánk rá nagyon hamar. Valójában a fehér bluesról van szó, mert igazi chicagóit vagy louisianai zydecot aztán végképp nem művelt itthon senki. Vagyis mondjuk Takács Tamás „Pocsolyába léptem”-je a texasi rhythm’n’blues panelszagú utánérzete. Takács nincs már sehol, Ferenczi György rúgott néhány utolsót pár éve a Kongresszusi Központban valami szimfonikus zenekar oldalán klasszikust herflizve és a Deák-Bill sem énekel már a Kőbánya-feelingről. A hiány mondjuk nem fájó, és hogy mi van helyettük... ?

Az alaphelyzet az, hogy a magyar blues-zenész regionálisan műveli az ipart; az már nagy szó, ha a gitárjával együtt meghívják megyehatáron túlra is. A gyermeteg nevével zsákbamacskát nem áruló Happy Bluesday miskolci illetőségű és általában BAZ megye füstös helyein boldogítják azokat, akik éppen nem a téglával ültetett Ladával szaladgálnak diszkóról diszkóra. Lemezük van is meg nincs is, saját készítésű promóciós CD-t osztogatnak „Az első balhé” címmel. Ez hat év után nem túl sok (az oldalukon még négy évesként írnak magukról), igaz nem is a lemez a zúzás lényege, ebből a zenéből negyven évnyi létezés után is elegendő egy korongnyi. Nyolc nóta, kellően primitívek, a szelíd motorosok a Harley helyett MZ-n ülnek és már ötvennél is nagyon kapaszkodnak, mintha kissé kiábrándulttá váltak volna a fiúk a középszerű tunkolásban. Az énekes hangja egyben idézi a Unitedes gyerek és Hajós András habitusát, az összkép meggyőződéses, de ez nem elég a 40 perc egyben végighallgatására.

Ahogy a jazzben Bolla Gábor, úgy a blues környékén is van ifjú titán Katona Tamás személyében. 22 éves, első lemez és lényegében az első koncert volt múlthéten a lemezbemutató az A38-on. A srác hangja meglepően érett, mintha Erc Clapton énekelne, és még nem is epigonkodás a produkció… csakhát ez is hamar kimerül. A szólók már nem annyira érdekesek, amennyire revelatív a magyar Stevie Ray Vaughan szerű látvány a színpadon. A legjobb szám a záró „My blues for you”, ami a közel annyi életet magában nem hordozó elektromos verzióból született. A weblapon bele lehet hallgatni a nótákba: az érdeklődő tipikus blues témaválasztásokkal és a konvenciókból való kitörés szándékával fog találkozni.

Alexander von Schlippenbach: Monk's Casino (Intakt Records, 2005)

Thelonious Monk talán a legnagyobb zeneszerzője volt a XX. századnak. Persze az ilyen mondatoknak semmi értelme, de jól hangzanak. Egyszer össze kéne írni ki tisztelgett a mester zsenialitása előtt komplett albummal. Csak vázlatosan: Anthoni Braxton, Jerry Gonzalez, Bennie Wallace, Wyton Marsalis, Paul Motian, Grencsó István, Fred Hersh, az Art Ensemble of Chicago, és persze a legjelentősebb interpretátor Steve Lacy számos alkalommal. (De segíthet, aki tud.)

És itt egy érdekes vállalás, a The Complete Works of Thelonious Monk. Ez azt jelenti, hogy Alexander von Schlippenbach (zongora), Axel Döner (trombita), Rudi Mahall (basszusklarinét), Jan Roder (bőgő), Uli Jennessen (dob) eljátszották az összes Monk kompozíciót egy lendülettel. Az enciklopédikus projekt 1998-ban kezdődött, tehát volt idő kiérlelni az anyagot, amig 2003-ban és 2004-ben rögzítették lemezre. A klubbokban egy este három szettben nyomták le 70 kompozíciót, ami egy tripla albumon jelent meg 2005-ben (Intakt Records). A hangszerelés ötletes és változatos, hol be vannak lassítva a témák, hol kétszer olyan gyorsan mennek mint az eredetiek. Néhol össze vannak vonva, hol meg csak jelezve, vagy improvizációk tördelik a tematikus részeket szanaszét. Érződik, nagyon elmélyültek Monkban, de ez nem megy a lazaság rovására. Szabad értelmezését kapjuk a daraboknak, ami hű a mester szelleméhez, de azokról is szól, akik megszólaltatják őket. Három és fél óra sűrű zene örökbecsű témákkal, kiváló zenészekkel, élő felvételen. Monk fanoknak kötelező, zeneszerető embereknek ajánlott, a többi meg keljen reggel 6-kor.

Steve Reich/Beryl Korot: Three Tales (Nonesuch, 2002 - CD és DVD)

Minden bizonnyal a Dolly bárányról megszületett első zenemű az, amely Steve Reich és felesége, Beryl Korot középszabású video-operájának utolsó felvonásaként mutat az apokalipszis irányába. A három mese egységes mondandója alapján a technicizálódás megöli a természetet, a civilizáció magát emészti, jaj, mi lesz velünk emberekkel.

Ha végignézzük a művet, gutaütésszerűen eszmélünk, hogy a téma közel nem ennyire bagatell és közel nem a szépelgő művészek transzparens témája csupán, mint mondjuk Godfrey Reggio „Koyaanisqatsi” trilógiája és a hozzátartozó, egyébként a maga remekségében a közhelyes képi állításokkal megtépázott Philip Glass muzsika. Steve Reich a Hindenburg léghajó 1937-es felrobbanása, a Bikini szigeten (vagy atollon) 1946 és 1958 között kísérleti céllal felrobbantott 20 hidrogén –és atombomba, valamint Dolly bárány elkészítése nyomán fonja egységes szállá az emberi gyarlóságot. Mindeközben bevillanó háttérfeliratokon az ótestamentumból néhány szó utal a teremtő mivolt kisajátítására, márminthogy az ember maga foglalta el az isteni trónust – amit természetszerűleg fel is gyújt maga alatt. Beryl Korot képei mintha Reich zenéjéhez plusz szólamokat adnának: archív képek, interjúk, animációk lüktetnek a minimalista imitáció kiegészítéseképpen, némely pillanatban olyan összhangban, hogy egyértelművé válik az egymástól elválaszthatatlan képi és zenei munkafolyamat.

Joe Lovano Ensemble: Streams of expresson (Blue Note, 2006)

Az új Lovanoval minden rendben van. Jól szól, nagyszerűek a zenészek, jók a témák. A két részre szétszedett címadó szvit Lovano szerzemény, közte meg a The birth of the cool suite hallható. Ez egy tisztelgés Gunter Schuller (aki vezényli és hanszerelte is ezt a részt), a korai Miles Davis és Gil Evans előtt. Amúgy az egész album egy számvetés. Lovano szvitjének minden része dedikálva van valami fontos elődnek. Eric Dolphy, Charles Mingus, Ornette Coleman, John Coltrane, Albert Ayler, Don Cherry, Ben Webster, Roland Kirk és a többiek. Ettől aztán az anyag nem egységes. Rendben van, bennem is megfér a jazztörténet java, Chat Baker után tudok hallgatni Otomo Yoshihidét, de egy amatőr füle ettől kicsorbul. Mikor beleringatózik a finom kúlos fílingbe akkor lecsap rá "tűz prófétáinak" a lendülete. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna, bár felfoghatjúk úgy hogy építkezik az anyag. Vagy úgy, hogy a XXI. században át kell állítanunk az agyunkat arra, hogy egyszerre akár több programot legyen képes futtatni.

Lovano tónusa varázslatos. Testre szabott tenorjához fa fúvókát használ. Ettől egy kicsit lágy, ami rosszabb pillanataiban lehet nyafogós is, de amikor nem punnyadt zenét játszik, akkor nagyon hatásos. A hangszerelés gurulós, a közepesen nagyzenekar pedig igazán gazdag hangzást produkál. Haladóknak ajánlott, vagy szerkesszünk belőle egy testre szabott változatot.

Nobuyoshi Araki: Self/Life/Death (Phaidon, 2005)

Most egy fotós könyvről beszélek. 719 oldal, hibátlan nyomat, olyan a súlya, hogy agyon lehet vele ütni akárkit. Mondhatni áttekinti az életművet, ami nem egyszerű, hisz Araki 1940-ben született, és amióta eszéhez tért fotózik. Privát naplót készít, mondhatjuk már rég feltalálta a vízuális, de analóg blogot. A hétköznapok fotósa, amiben benne foglaltatik az élet, a halál, erotika, pornográfia, és Araki. Szent és profán, szoció és fikció, mikró és makró, és még sorolhatnám az ellentétpárokat. Araki az abszulút fotós, teljesen azonos azzal amit csinál. Ezért aztán sokszor belemegy a képeibe, de legalább a lábát, vagy a nemiszervét belelógatja. És a kép sarkában ott a dátum, ami azt sugallja, hogy dokumentáció az egész. Ami persze nem igaz, mert a mester rettentően ravasz és profi. Mégis ijesztően személyes az anyag. És zavarbaejtő, de az annak is köszönhető, hogy a japán kultúra nagyon különbözik a mienktől. A japánok nem ítélik el az élvezeteket, a testi örömöket jónak és a nevélés szempontjából értékesnek tartják, azonban nem szabad, hogy ezek beférkőzzenek az élet komoly dolgai közé. Az evés, részegség, alvás, fürdő, szexualitás természetes dolog, csak nem kell ügyet csinálni belőle. Lou Reed azt énekli "take a walk on the wild side", Araki meg már ott van, és azt az oldalt fotózza, csak neki ez a normális. Ettől aztán extra kuriózum a pali a keresztény kultúrkörben, ahol a bűn kultúrája dühöng.

A könyv lapozgatásához javaslom, mondjuk Otomo Yoshihide és a Ground Zero zenéit hallgatni. Egymást értelmezik. És egy kis száraz fehérbort. Mondjuk Szeremley féle olaszrizlinget.

Persze nem kell ezt ilyen analitikusan szemlélni. Nézhető úgy is, mint egy nagy fotós kiválóan szerkesztett albuma, ami akár pompás ajándék nyitott embereknek. (Én az Írók Boltjában vettem.) Aki meg jobban el szeretne merülni a japán kultúrában annak ajánlom Ruth Benedict Krizantém és kard, Arthur Koestler Japán című könyvét. És Kozák Gyula beszélgetését Ferber Katalinnal, ami A felkelő nap árnyéka címmel jelent meg.

Kozma András az idén harminc éves Calcutta Trió vezetője, Ravi Shankar tanítványa (a magyar Shankar Alapítvány, a RIMPA igazgatója) és az egyik legjobb indián kívüli szitárosnak tartják. Most szerdai műsorában Balram Pathaktól, a ma létező 5 fontosabb indiai iskola közül az egyiknek az alapítójától mutatott felvételeket. Pathak felvételeit a múlt század elején az All India rögzítette, de csak néhány maradt fenn közülük, azok is rossz minőségben. Mellesleg megtudhattuk, hogy az All India rádióadójának korabeli gyakorlata szerint a regionális állomások hálózatának alkalmazásában állt India majd minden muzsikusa, ami egy rendkívűl művészetközpontú életről árulkodik. Azt hiszem Magyarországon ennek a szemléletnek csupán egyetlen képviselője van.

A műsor következő része jövő héten szerdán (dec. 06.) Kozma András mesterével, Ravi Shankarral foglalkozik.

Hortobágyi László & Gâyan Uttejak - Jövő Háza Teátrum, Intro Fesztivál, november 30.

Nehéz bármit is mondani egy olyan koncert után, amely nem kiált a minősítésért. Hortobágyi László ugyanannyira filozófus, mint amennyire muzsikus, és ha még ezt a kettő tulajdonságát ő szintézisként is tételezi, a közel megemészthetetlen mértékű életmű bizonyos állításai a művészi attitűddel olykor szembe is állíthatóak. Ez a koncerten is kiderült: az elmélyült kompozíciók kivitelezése gyakran csapnivaló volt, a bejátszott, otthon/stúdióban elkészített elektronikus alapokról az autentikus indiai játékmód fél lába lelógott és a gurunak sem tesz jót, ha lányos zavarában nekiborul a szám végén a harangjátéknak. Nekem nem volt meggyőző ebben az előadásban, hogy India mindennek az eredője és hogy akár a mai politikai helyzet is megérthető lenne átszűrve az ős gyökereken – ahogy a legelején az erre vonatkozó utalás célzott rá.

Furcsa volt party-majmok között vegyülni, mert Bugge Wesseltoft nekem soha nem kapcsolódott a térdrogyasztgató ritmusokhoz – persze az is lehet, hogy simán ignoráltam, mikor efféle zenét hallottam tőle. Valószínűleg a nujazz lehetett a hívogató szó, de arról meg láthatóan sokan sokfélét gondolnak, még a szervezők is. Volt ülős rész és elől parketta, hátha moccan majd valaki, de végül nem volt mire.

A Yamaha zongin bevezetőképpen néhány ügyes, bár konform futam, majd a húrok ütögetése következett, aminek a ritmusát az Ableton Live beszippantotta és csinált belőle loop-ot. A Virus Indigo kétkörös bass line-ját még ráillesztette a monoton kopogásra a sampling technológia, de ebben az elektronika élő kreatív alkalmazása ki is merült. Tekergetés, prüntyögés, hajlongás elektronika és zongora között jobbra-balra, ív nélküli zeneietlen performansz, hatásos, de rövid idő alatt unalmassá váló lüktetéssel. A főszereplő ezek után le, a gitár-basszus-dob trió be.

A gitáros Eivindt Aarset alapjáraton Nils Petter Molvaer sidemanje – ha lehet ezt a kifejezést használni egy szerepek nélküli színjátékban. A zene építkezik, mint a The Necks, a gitár a „Dead Man” filmzenéjének Neil Young-i tónusaival próbálkozik, a dobos darabosan elvetemült, szóval ez még tűnhetne is valaminek, míg el nem folyik a végtelenbe. A szaxofonon csatlakozó Håkon Kornstad az est durranás-féléje: attrakciójának fő eleme, hogy tud egyszerre kettő hangot fújni, és ezt egész ügyesen keretbe is foglalja a közhelyes szóló témácskával, amit hatásosan fokoz a már visszatérő zenekar mellett megszólaltatott egyedi instrumentum. Én egy fordítva megnádazott fuvolának néztem, aminek az eredeti fúvókás részét levágták és ennek eredménye a klarinét és fuvola között lebegő valószínűtlen hangszín. Megint váltás, az énekes Sidsel Endresen rendezkedik be középre.

Azt hittem tavaly a Mediawaven, hogy csak egy még kiérleletlen, de idővel bensőségessé váló, ősi dialektusokból építkező produkció az, ahogyan Endresen hangokat erőltet ki magából. Egyrészt ebben a mérceként szolgáló Phil Minton után nehéz nem nevetség tárgyává válni, másrészt pedig a néni már két perc után nagyon lihegett. Szimpla, jelentéstartalom nélkül álló hülyeség a visszafelé lejátszott magnószalagot utánozni és közben tikkelve kacsintgatni. Ekkor a büfé irányába távoztam.

Rendkívül szétesett produkció képét nyújtotta a társulat, mintha a színpadra tetszőlegesen, spontán vázlatos ötletek alapján, de kiérlelt koncepció nélkül kászálódnának fel Wesseltoft kiadójának, a Jazzland Recordsnak némely tagjai.

A Kiscsillag amúgy egy vidéki klubzenekarnak álcázza magát, és járja az országot, ami egy elég kemény vállalás. Jó kis filmet lehetne csinálni a mai MAO-ról egy ilyen turné kapcsán. Sopronban a GYÍK-ban az volt kiírva, hogy a füstjelző védi az egészséged. Meg a büfé is, ami bezárt a koncert vége előtt. Veszprémben meg valaki benyomott egy kis könnygázt a koncert közben. A nép kiment, dohányzott egyet, a helyiség kiszellőzött, aztán ment tovább a koncert, és forgott a kilp. A kedvencem a Tűkön táncol a lufi. Rövid és üt. Mikulás, nagymama, tömeggyilkos, meg ilyenek bő 2 percben.

Ahogy egy barátom mondta, majd hallgatják, aztán biztos úgy lesz, mint a többi Kispál lemezzel. Beköltöznek a szívünkbe.

A free jazz ÉL! Mint Steimetz kapitány az elesett zászlót, úgy viszi tovább az ügyet ifjú titánok egy csoportja. Ken Vandermark, Mats Gustafsson, Paal-Nilsen Love különböző munkái vér mai zenék, és egyben definitíve főhajtás a klasszikus avantgarde előtt. A Vandermark 5 már a negyedik résznél tart a Free Jazz Classics című sorozatukkal. Ayler, Coleman, Rollins, Kirk, Ra, Dolphy, Shepp, Giuffre, szóval az alapok.

Hallgatom a DKV triós ( Drake, Kessler, Vandermark ) lemezeket, és feltűnően sok hivatkozás van rajtuk Don Cherryre. A Live in Wels & Chicagón a Complete Communion Suite, a Trigonometryn is legalább négy Cherry kompozíció. Nem értettem mire föl ez a nagy lelkesedés, míg az ősszel Párizsban kezembe nem akadtak az eredetik. A Complete Communion már megvolt, de a 2005-ben megjelent Symphony for Improvisers és a Where is Brooklyn? újdonság volt számomra. Az előbbin Gato Barbieri az utóbbin Pharoah Sanders tenorozik. Az 1966-ban készült felvételeket Rudy van Gelder rögzítette, a Blue Note adta ki, és mindkettőn Ed Blackwell dobol. Lényegre törő témák, ahol még van ritmikus váz, ami azért tág teret hagy az improvizációknak. Ez még nem az az etnós, szöszölös, ECM-es korszak. És most már értem ezt a Cherryzést!

Az egyik darabnak az a címe, hogy The Thing. Nem lepődnék meg, ha Mats Gustafsson hasonló nevű -egészen vad- triójának a neve innen eredne. 

More info: www.vandermark.com

Romhányi Áron Trió: Passion and Purity (Zenepont, 2004)

(KCG, Universal, 2006)

Nemrég az A38-on volt szerencsém a „United plays jazz” című produkciót meghallgatnom, ami végülis ugyanannyira nem volt jazz, amennyire a United eredendően nem az. Pély Barnabásról világosan kiderült, hogy rettenetes énekes, nem találja a hangokat, cserébe viszont képes volt a megjelent 30-40 embernek olyan gesztusokkal énekelni, mintha a Papp Laciban volna. Szánni való volt, ahogy azt a förtelmes Kris Kross féle „Jump” című nótát a kilencvenes évek elejéről jófejkedve és pattogva vissza-vissza böfögik valamelyik számuk közepén – a színvonal nagyjából ezt a sémát járta körül és a koncert rutinosan folyt bele a primkó hakniba.

Közben figyeltem a billentyűs srácot, aki néha a Korg szinti mögött, hol pedig a hangszer elé kikászálódva hadonászott és szavakat mondott; mondjuk hogy rappelt. Biztos nem tudja, de ebben tök béna, persze a szar zene is sokat ront rajta. Na, ő Romhányi Áron.

Meg az is ő, aki lepattanva a magyar pop-nyomorról saját jazz triót alakított és ha nem is alkotott korszakot lemezével, de a lépést kb. tartja a nem túl húzós mezőnnyel. Zongorán Romhányi, basszusgitáron a Unitedből magával hozott Mits Gergő, dobon pedig Szendőfi Péter játszik, vagyis hagyományos zongoraközpontú trió. Egyértelmű, hogy Romhányi jó zongorista, nemcsak pontosan, de ügyes dinamikai váltásokat alkalmazva játszik, az általa írt kilenc darab pedig határozottan a saját hang irányába tör. Tökéletesre ez a szándék ugyan nem sikeredik: a latin patternek és néhány harmóniai közhely időnként a SZOT üdülők ismerkedési estjeinek világát idézi, de legalább a Blue Note szépjátékú zongoristáinak, Jacky Terrassonnak és Bill Charlapnak a stíluselemei egyértelműen tükröződnek a jó szándékú anyagon – ami végülis azt eredményezi, hogy akár nemzetközi piacon is megmérettethető volna az anyag. Ez vélhetően szándék is volt a megjelenés idejében (2004), mert a minden számhoz kapcsolódó néhány mondatos impresszív szöveg és a teljes borító angol nyelvű, csakúgy, mint a Romhányihoz kötődő másik alakulat, a Loop Doctors lemezének borítója.

MüPa, november 17.

Szegény Schiff András nem koncertezhet úgy Magyarországon, hogy ne a Fáy Miki járjon az ember eszében. Erről az emberről kell valamit mondani, és az a hason csüngő óralánc tényleg olyan hivalkodó, meg az őt körülvevő púderes légkör, ami akkora kedvenccé tette, amitől minden jelenlévő azt hiheti magáról, hogy ő a háj szoszájeti. Ippeg másfél óráig.

Mostmeg! Van ez a különszám, direkt neki tisztelegnek vele, kissé kapkodó összeállítás régi anyagokból, az egyik interjút maga Schiff fordította a kiadvány számára – nem éppen független forrásérték. Egyvalami jó, a borító. Fekete-fehér portré, de a zongorista szeme karibi-kékre van színezve. Aki az ilyet engedi, nem normális: persze Beethovenhez nem is a norma kell, a mester ezekkel a művekkel intett búcsút a zongorának, de hát ez így akkor is nagyon műanyag. Az E-dúr, Asz-dúr és c-moll szonátáknak kettő hangszer betolva, egy Bösendorfer és egy Steinway. Az első kettő a Bőzin nagyon puha, az előadás majdnem érdektelen, a fortéknál Schiff szokás szerint rázza a fejét, kell a manír, ami ebben az esetben a plusz tartalom. Végül jön a Beethoven-blues, a c-moll, azt viszont az előadó nagyon nem érzi. A Steinway sokkal jobb hangszernek tűnik a másiknál, erősebb hang, szélesebb dinamika-tartomány, közben a Bösendorfer felhangjai is megszólalnak, átveszik az éppen szereplő hangszer hangját (elképesztő hiba nyitva hagyni egy másik zongorát, ha kell egyáltalán ilyennel hülyéskedni).

A koncert nem volt jó, az emberpróbáló darabok eljátszása fizikai teljesítménynek beillett ugyan, de nagyon nem tesz jót Schiff Andrásnak a messziről jött, kicsit misztikus társult képzet mert a végére semmi emberközeliség nem marad.