Kistehén Tánczenekar: Szerelmes vagyok minden nőbe (EMI, 2006)

Így szurkolnak a „Robog az úthenger” című tévéfilm-sorozat egyik epizódjában. A sorozat 6 része most jelent meg a nagyméretű áruházak dömpingkínálatában 2 DVD-re préselve. A sorozatnak az Aczél elvtárs barátságát leső jellemére és ebből kifolyólag a nézhetetlenségére itt nem térek ki, csak a párhuzam kedvéért említem, hogy az egyetlen bírható epizód az első. Annak humora 30 év után is meg-megrándítja a szájszéleket, a TSZ-világ bornírtsága és a kisfalusi élet kedélyesen jelenik meg benne, egy sorozat felütésének nagyjából elfogadható.

Hát, körülbelül hasonlóak vonatkoznak a Kistehén Tánczenekarra is. Az első lemez körül támadt konjunktúra nyilvánvalóan annak a kis szerencsétlen rajzfigurának volt köszönhető, helyesebben az hozta vissza Kollár-Klemencz László kedvét a zenéléshez. Ugyanis ő visongta végig abban az évben a teljes Sziget-promóciót és magát a rendezvényt is, korábban viszont az Andersen nevű underground közeli rockegyüttest vezérelte az amerikai énekes haláláig. Egyébként a 90-es évek elején az Andersen volt az, amely érthetetlen módon a pátyolgatott állami-vénákra rácsapoltatott zenekarok közé beférkőzve egyetlenként megjelent a jófej zenekarok közül a közmédia hihetetlen minőségű ifjúsági zenei műsoraiban. Emlékszem, a klipjükkel ráadásul először a Music Television-on találkoztam, ami itthon egy elérhetetlen világ szinonimája volt (és lényegében ma is az) a magyar zenekarok számára. A tehetség tehát nyilvánvaló volt és a rajzolt kistehén elzenekarosodásának első eredménye is hasonló képet festett Kollárról. A második lemez volt a Szájbergyerekes, amiről a nevezett nóta az év dala lett az Aranyzsiráf nevű díjkiosztó utódrendezvényén. Ez mindenekelőtt a magyar popszakma képmutatását tükrözi, mert a nálunk székelő popgyárosok soha nem adtak volna díjat egy olyan dalnak, amelyikben hamisan énekelnek értelmetlen szöveget, igazi harmonika szól szintetizátor helyett és a produkcióban feltűnő alakoknak láthatósan nincsen érintkezési pontja a lemezkészítő gépezet hazug világával. Hacsak éppen nem az lett volna a helyzet, hogy a potenciális lemezvásárló irtózatosan rühelli a major labelek kartellgyanús mozgásait és a hanghordozók mesterségesen magasan tartott árait, miközben mindennek folyományait internetező fiatalok példás megbüntetésével és kazettákon gázoló úthengerek képeivel demonstrálják. Előkeveredett tehát egy olyan zenekar, amely dalaival éppen a vélt letöltögető közönséget képes megszólítani, így evidens lépésnek mutatkozott a Kistehén Tánczenekar felpántlikázása.

És hogy ezt a szerepet a Kistehén Tánczenekar vállalja, megbocsáthatatlan! Legújabb lemezük az EMI-nál jelent meg és a rajta szereplő dalok most már valóban nem szólnak semmiről: az életkedv odaveszett, a dallamvilág úgy ahogy van lopás, még csak a ráindulások sem olyanok, hogy bármit remélhetnénk az albumon szereplő tizenöt nótától – nincs miért felkapni a fejünket. A hülyeség szimpatikus bája modoros idétlenkedéssé változott.