Furcsa volt party-majmok között vegyülni, mert Bugge Wesseltoft nekem soha nem kapcsolódott a térdrogyasztgató ritmusokhoz – persze az is lehet, hogy simán ignoráltam, mikor efféle zenét hallottam tőle. Valószínűleg a nujazz lehetett a hívogató szó, de arról meg láthatóan sokan sokfélét gondolnak, még a szervezők is. Volt ülős rész és elől parketta, hátha moccan majd valaki, de végül nem volt mire.

A Yamaha zongin bevezetőképpen néhány ügyes, bár konform futam, majd a húrok ütögetése következett, aminek a ritmusát az Ableton Live beszippantotta és csinált belőle loop-ot. A Virus Indigo kétkörös bass line-ját még ráillesztette a monoton kopogásra a sampling technológia, de ebben az elektronika élő kreatív alkalmazása ki is merült. Tekergetés, prüntyögés, hajlongás elektronika és zongora között jobbra-balra, ív nélküli zeneietlen performansz, hatásos, de rövid idő alatt unalmassá váló lüktetéssel. A főszereplő ezek után le, a gitár-basszus-dob trió be.

A gitáros Eivindt Aarset alapjáraton Nils Petter Molvaer sidemanje – ha lehet ezt a kifejezést használni egy szerepek nélküli színjátékban. A zene építkezik, mint a The Necks, a gitár a „Dead Man” filmzenéjének Neil Young-i tónusaival próbálkozik, a dobos darabosan elvetemült, szóval ez még tűnhetne is valaminek, míg el nem folyik a végtelenbe. A szaxofonon csatlakozó Håkon Kornstad az est durranás-féléje: attrakciójának fő eleme, hogy tud egyszerre kettő hangot fújni, és ezt egész ügyesen keretbe is foglalja a közhelyes szóló témácskával, amit hatásosan fokoz a már visszatérő zenekar mellett megszólaltatott egyedi instrumentum. Én egy fordítva megnádazott fuvolának néztem, aminek az eredeti fúvókás részét levágták és ennek eredménye a klarinét és fuvola között lebegő valószínűtlen hangszín. Megint váltás, az énekes Sidsel Endresen rendezkedik be középre.

Azt hittem tavaly a Mediawaven, hogy csak egy még kiérleletlen, de idővel bensőségessé váló, ősi dialektusokból építkező produkció az, ahogyan Endresen hangokat erőltet ki magából. Egyrészt ebben a mérceként szolgáló Phil Minton után nehéz nem nevetség tárgyává válni, másrészt pedig a néni már két perc után nagyon lihegett. Szimpla, jelentéstartalom nélkül álló hülyeség a visszafelé lejátszott magnószalagot utánozni és közben tikkelve kacsintgatni. Ekkor a büfé irányába távoztam.

Rendkívül szétesett produkció képét nyújtotta a társulat, mintha a színpadra tetszőlegesen, spontán vázlatos ötletek alapján, de kiérlelt koncepció nélkül kászálódnának fel Wesseltoft kiadójának, a Jazzland Recordsnak némely tagjai.