Happy Bluesday: Az első balhé (Promóciós anyag)

 
A Magyarországon művelt blues soha nem tartozott a számottevő produkciók körébe, általában megmaradt kocsmai környezetében. A tizenkét körös, triolás lüktetésű, I-IV-I-V harmóniaszövés kevéssé kedvelt pódiumvendégként akár még szimpatikus is lehetne, ha nem unnánk rá nagyon hamar. Valójában a fehér bluesról van szó, mert igazi chicagóit vagy louisianai zydecot aztán végképp nem művelt itthon senki. Vagyis mondjuk Takács Tamás „Pocsolyába léptem”-je a texasi rhythm’n’blues panelszagú utánérzete. Takács nincs már sehol, Ferenczi György rúgott néhány utolsót pár éve a Kongresszusi Központban valami szimfonikus zenekar oldalán klasszikust herflizve és a Deák-Bill sem énekel már a Kőbánya-feelingről. A hiány mondjuk nem fájó, és hogy mi van helyettük... ?

Az alaphelyzet az, hogy a magyar blues-zenész regionálisan műveli az ipart; az már nagy szó, ha a gitárjával együtt meghívják megyehatáron túlra is. A gyermeteg nevével zsákbamacskát nem áruló Happy Bluesday miskolci illetőségű és általában BAZ megye füstös helyein boldogítják azokat, akik éppen nem a téglával ültetett Ladával szaladgálnak diszkóról diszkóra. Lemezük van is meg nincs is, saját készítésű promóciós CD-t osztogatnak „Az első balhé” címmel. Ez hat év után nem túl sok (az oldalukon még négy évesként írnak magukról), igaz nem is a lemez a zúzás lényege, ebből a zenéből negyven évnyi létezés után is elegendő egy korongnyi. Nyolc nóta, kellően primitívek, a szelíd motorosok a Harley helyett MZ-n ülnek és már ötvennél is nagyon kapaszkodnak, mintha kissé kiábrándulttá váltak volna a fiúk a középszerű tunkolásban. Az énekes hangja egyben idézi a Unitedes gyerek és Hajós András habitusát, az összkép meggyőződéses, de ez nem elég a 40 perc egyben végighallgatására.

Ahogy a jazzben Bolla Gábor, úgy a blues környékén is van ifjú titán Katona Tamás személyében. 22 éves, első lemez és lényegében az első koncert volt múlthéten a lemezbemutató az A38-on. A srác hangja meglepően érett, mintha Erc Clapton énekelne, és még nem is epigonkodás a produkció… csakhát ez is hamar kimerül. A szólók már nem annyira érdekesek, amennyire revelatív a magyar Stevie Ray Vaughan szerű látvány a színpadon. A legjobb szám a záró „My blues for you”, ami a közel annyi életet magában nem hordozó elektromos verzióból született. A weblapon bele lehet hallgatni a nótákba: az érdeklődő tipikus blues témaválasztásokkal és a konvenciókból való kitörés szándékával fog találkozni.