Szegény Schiff András nem koncertezhet úgy Magyarországon, hogy ne a Fáy Miki járjon az ember eszében. Erről az emberről kell valamit mondani, és az a hason csüngő óralánc tényleg olyan hivalkodó, meg az őt körülvevő púderes légkör, ami akkora kedvenccé tette, amitől minden jelenlévő azt hiheti magáról, hogy ő a háj szoszájeti. Ippeg másfél óráig.Mostmeg! Van ez a különszám, direkt neki tisztelegnek vele, kissé kapkodó összeállítás régi anyagokból, az egyik interjút maga Schiff fordította a kiadvány számára – nem éppen független forrásérték. Egyvalami jó, a borító. Fekete-fehér portré, de a zongorista szeme karibi-kékre van színezve. Aki az ilyet engedi, nem normális: persze Beethovenhez nem is a norma kell, a mester ezekkel a művekkel intett búcsút a zongorának, de hát ez így akkor is nagyon műanyag. Az E-dúr, Asz-dúr és c-moll szonátáknak kettő hangszer betolva, egy Bösendorfer és egy Steinway. Az első kettő a Bőzin nagyon puha, az előadás majdnem érdektelen, a fortéknál Schiff szokás szerint rázza a fejét, kell a manír, ami ebben az esetben a plusz tartalom. Végül jön a Beethoven-blues, a c-moll, azt viszont az előadó nagyon nem érzi. A Steinway sokkal jobb hangszernek tűnik a másiknál, erősebb hang, szélesebb dinamika-tartomány, közben a Bösendorfer felhangjai is megszólalnak, átveszik az éppen szereplő hangszer hangját (elképesztő hiba nyitva hagyni egy másik zongorát, ha kell egyáltalán ilyennel hülyéskedni).
A koncert nem volt jó, az emberpróbáló darabok eljátszása fizikai teljesítménynek beillett ugyan, de nagyon nem tesz jót Schiff Andrásnak a messziről jött, kicsit misztikus társult képzet mert a végére semmi emberközeliség nem marad.
Utolsó kommentek