Checkpoint Charlie

Masada: Sanhedrin (Tzadik)

Karin Krog: Where You At? (Enja)

Gary Bartz, Sonny Fortune: Alto Memories (Verve)

Don Cherry: Where is Brooklyn?  (Blue Note)

Greg Osby: Channel Three (Blue Note)

The Thing: Garage (Smalltown Superjazz)

Territory Band-5: New Horse for the White House (Okka)

Otomo Yoshihide’s New Jazz Quintet: Tails Out (DIW)

Dexter Gordon: Gettin’ Around (Blue Note)

Ha valaki nem perfekt a „Négy évszakból”, az talán a mű jó részére rá sem ismert az Akademie für Alte Musik ma esti koncertjén. A program egyébként soványka volt, kettő darab mindösszesen, a szólista is vétett jó néhányszor, igaz barokk furcsaságból rendesen ki lettünk képezve.

Először is egy Lully-tanítvány, a nálunk teljesen ismeretlen Jean-Féry Rebel „Les Éléments”, 10 tételből, helyesebben epizódból álló műforma nélküli darabjára kezdődhetett a hangolódás. Persze nevezik ezt is valaminek, jobb híján szvitnek, de valójában ez a darab nem tánctételek halmaza. Ugyan fel-felbukkan benne egy air, egy rondó, egy szicíliai 12/8-os, de vannak (mondjuk úgy) tételek, amelyek konkrét tartalmakat tükröznek: „Rossignol”(pacsírta), „Le Chaos” (a káosz) és a teljes mű címe, vagyis az „Alkotóelemek” is inkább a metafizikai létre utal, semmint egy komplex zenemű formabeli elgondolásaira. A teljes mű nem túl izgalmas, szűk fél óra alatt be is fejeződött, de a nyitó „Káosz” miatt felettébb ide kívánkozik a mi blog-oldalunkra.

Eddig az asszonygyilkos Carlo Gesualdo-t, a venosai herceget tartottam a barokk legelvetemültebb komponistájának, mostantól azonban az ő neve mellett legalább közbevetésként emlegetni fogom Rebel-t is. A „Káosz” egyetlen tutti akkorddal kezdődik, amely minden addig ismert kanonikus szabályrendszert felrúgva mintha egyszerre szólaltatná meg az oktáv 12 félhangját (az oktáv egyébként is teljesen más értelmet nyert az előadás folyamán, mert a temperáltság, vagyis a kiegyenlített oktáv előtti hangolás a mai fül számára végig bizonytalan támaszt nyújtott: lebegőnek, maszatosnak, falsnak érezhettük a korabeli skálák világát). Milyen más párhuzam juthat eszünkbe tehát, mint a Beatles „A Hard Day’s Night”-jának nyitó akkordja? Ezt a bizonyos akkordot a lantos szinte szaggatva szólaltatta meg, míg a többiek is sforzato játszottak és nagyszerűen tükröződött a szerző azon szándéka, hogy nem a szokásjognak megfelelően akarta sorba rendezni a hangokat. Mint főtéma, ez gyakorlatilag akkor sem működött, amikor rondo-szerűen vissza-visszatért a beiktatott finomkodásból a dekonstrukcióba elúszó frázisok közül, viszont éppen ezért döbbenetes volt hallgatni, hogy Bartók, Sztravinszkij és Ligeti előtt 200 évvel mi minden megtörténhetett – csak kutatni kell egy kicsit. (Közbevetésként megjegyzem, hogy Sztravinszkij az árnyék-barokk világával mindenki előtt jobban tisztában lehetett, mert a Glenn Watkins által a Gesualdo-ról írt könyvhöz ő írt kimerítő előszót, amelyben beszámol az ezügyben a helyszínen tett kutatásairól).

A szünet után tehát a „Négy évszak”, az a giccses, agyonjátszott nyavalya, a rogyásig ismert témáival. Vagy nem is annyira ismerjük? Az iskolában azt már nem tanítják, hogy az első (fennmaradt) programzenéről van szó és egy (vélhetően) Vivaldi által írt szonett szolgáltatja a zenei történések magvát. Nem egy műről, hanem négy hegedűversenyről van szó (E-dúr – tavasz; g-moll – nyár; F-dúr – ősz; f-moll – tél), amelyek ciklusba rendezve váltak népszerűvé. A berliniek előadása kiemelte a téves értelmezések széles körét és egy olyan interpretációval turnéznak mostanság (egyébként szcenírozott változat is létezik), amelyben szinte nem is azt halljuk vezérdallamnak, amit a közismertebb előadások során megjegyeztünk. A tempó, a dinamika, a hangolás (itt is), a zenekari felállás (lásd a képen) és a merész agogika megszülte a XXI. század „Négy évszak”-ját, pedig vélhetően Vivaldi szándékai éppen ilyen megszólalást kívántak.

A műsorváltozás különösen jót tett a programnak: Waltrud Meier betegsége miatt lekerült a Fidelioból Leonora áriája és Recitatívója, kiiktattak egy Haydn és Myslivecek darabot, így összességében csak Joseph Martin Kraus és Wolfgang Amadeus Mozart maradt.

Kraust az utókor csak a „svéd Mozart”-ként emlegeti, hiszen egy évben születtek nagynevű kollegájával, haláluk időpontja pedig szinte napra pontosan egy évvel különbözik csupán. Kraus  22 éves korában helyezte át székhelyét Németországból a stockholmi királyi udvarba, ahol maga a király, III. Gusztáv vonta kegyei alá: külföldi tanulmányutakat biztosított számára, hogy tökéletesen megismerje az európai trendeket (ennek köszönhetően Gluck, Martini és Haydn is a „barátjának” számított, olyannyira, hogy „D-dúr Szimfóniáját” Haydn a maga nevén mutatta be Eszterházán), megtette a királyi zenekar vezetőjének és számos mestermű megírására serkentette az ifjú komponistát. Például a „Proserpina” című opera librettóját maga a király alkotta. Az uralkodóval kialakult lelki közösség olyannyira erős volt, hogy a Gusztáv ellen elkövetett merénylet nyomán Kraus is megbetegedett és meghalt.

A mai koncerten leghíresebb műve, a „c-moll Szimfónia” és Voltaire „Olympia” című színművéhez készített kísérőzene nyitánya volt hallható  a Concerto Köln előadásában. A historikus zenejáték mesterei laza könnyedséggel igazolták a hajdani körülmények rekonstrukciójának szükségességét. Tömör zenekar, ahogy Kraus és Mozart elképzelte szimfóniáit, minden egyes játékos szerepe világos, némely szekció 2, vagy csupán egy hangszerből áll. Az első és második hegedűszólam 5-5, a brácsa 4, a cselló 3, míg érdekes módon a bőgök kettő muzsikust foglalkoztattak – a basszus-gyilkos MüPa-nagyterem kívánja is a mély-szekció erősítését. Fagottból 2, oboából 2, kürtből 3 volt, amelyek szükségszerűen kiegészültek 2 klarinéttal, egy fuvolával, valamint timpanival és mindenek előtt a csembalóval.

A c-moll Szimfónia kis mester nagy műve: lendületes, ügyes barokk hatások fedezhetők fel a nyitó tétel fúga-szerkesztésében, aminek nyomán rögtön nyilvánvalóvá válik a mai interpretációs kánon nagy-nagy hazugsága, miszerint oly nagy különbség volna barokk és klasszikus muzsika között. Mintha barokk zenét hallottunk volna klasszikus szerzőktől: a csembaló csiklandozza a fület, a korabeli hangszerváltozatoknak az akkor szokásos mélyebb „A”-hangra hangolt változata pedig megalkuvást nem tűrően, natúr karcossággal foglalják el a szellős hangfolyamban helyüket. Majdnem minimalizmus, legalábbis pontosan követhetők a szerzők szándékai, így Mozart „Jupiter”-je és a nagy „g-moll Szimfónia” is egészen új, részletező megvilágításba került.

Don DeLillo: Fehér zaj (Ulpius-ház)

Norman Mailer: Várkastély a vadonban (Ulpius-ház)

Kozák Gyula beszélget Ferber Katalinnal: A felkelő nap árnyéka (Balassi)

Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége (Magvető)

Edward Weston: The Form of the Nude (Phaidon)

Jacques Henry Lartigue: Photographer (Thames and Hudson)

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton (Greopen)

Dógen zen: Sóbógenzó-zuimonki (Filosz)

Paul Auster: Az orákulum éjszakája (Európa)

John Bart: Az úszó opera (Kalligram)

2007 március

Büszkék vagyunk, mert drága barátunk Pulitzer-díjat kapott! Azt hiszem nincs is ennél komolyabb szakmai elismerés, mit újságírónak adhatnak, mi pedig magunkban már rég arra gondoltunk, hogy ki, ha ő nem.
A HÍR szerint cikkek miatt adták a plecsnit, publicisztika kategóriában: de tudjuk, hogy Bojtár Bandi a rendszárváltoztattatás legfontosabb sajtóorgánumának megmentője, aki belehelyezte a piaci kosárba azt a lapot, ami azelőtt különféle uraságok kegyei és politikai akaratok között volt kénytelen hánykódni, majd még a nevét is elvették tőle. A Narinak tehát elképesztő hátránnyal kellett indulnia a nehéz terepen, és láss csodát, ma is létezik, szeretjük és mára az olvasó ember számára világos, hogy a Magyar Narancs nemzeti kulturális örökséggé vált – amit a mi barátunk gondosan ápol és tölti meg Magyarország legjobb publicisztikáival.

Branford Marsalis az egyik legfelkapottabb szaxofonos a placcon, együttese meg talán a legjobb „working band”. 1998-óta van együtt ez a csapat változatlan összetételben. Joey Calderazzo zongorázik, Eric Revis bőgőzik és Jeff „Tain” Watts dobol. Kiegyensúlyozott, de emocionálisan széles skálán mozgó modern jazzt játszanak. Semmi kikacsintás, posztmodern léhaság csak a vérkomoly nyomatás. A klasszikus Coltrane Quartet hangzásvilága a kiindulási alap, ehhez teszik hozzá a saját invenciójukat. Mindannyian kiváló szólisták, de itt inkább egymásra figyelnek. A kollektív improvizációk az izgalmas témákkal egységes anyaggá állnak össze, mely hol erőteljes, hol lírai. A legújabb lemezük a Braggtown 2006-ban jelent meg a Blue Note gondozásában. A bátor, nagy lélegzetű kompozíciókat az együttes tagjai jegyzik, ami alól csak az O Solitude a kivétel, amit egy Henry Purcell nevű barokk zeneszerző alkotott a XVII. században. És ez egyben a lemez egyik csúcspontja is.
Marsalis váltogatja a tenor és a szoprán szaxofont, tónusa kontrolált és dinamikus. Komoly ember, nagy vállalással. Az egyik darabot Oglala sziú főnök mondása inspirálta, mely így hangzik: ma szép nap van meghalni.
Ez már annyira kerek, hogy legszívesebben belekötnék. De nem megy. Van koncepció, ami azért nem folytja meg a spontaneitást, kellően bonyolult, de hamar beköltözik a fülünkbe. Talán humorérzékkel nem vádolhatnánk őket, de a modern művész már csak ilyen.
És ez a nagyszerű csapat, ezzel az anyaggal március 16-án föllép a Budapesti Kongresszusi Központban. Az épület a hetvenes évék pozitivista rémálma. Talán egy nagyobb pártkongresszus lebonyolítására alkalmas, de másra nem. Nincs a helynek szelleme, az akusztikája szörnyű, a büfék drágák, és egy vidéki resti színvonalán mozognak. Többször megkíséreltem már ott valamilyen kultúrát fogyasztani, de mindig menekülnöm kellett. Ide álmodta valami kulturális manager a Marsalis Quartetet! Egy intim jazzkoncert egy rideg hodályba.
Máshol működik egy opera, egy magyar nóta est, egy kortárs jazz, vagy egy trash metal zenekar. Másképp öltözünk hozzá, mást eszünk előtte, és mást iszunk utána. Nem pogózunk a zeneakadémián, nem iszunk pezsgőt a zsíros kenyérhez, nem megyünk kisestélyiben reggae partira. Bár ha jobban belegondolok semmilyen programot nem tudok elképzelni, amin jól tudnám érezni magam a Kongresszusiban.
Úgyhogy nem megyek el. Szeretem az élő zenét, de aznap este itthon maradok. Iszom egy kevés vörösbort, rágyújtok, és fölteszem a Braggtownt.

A BKK-t meg bontsák le, termesszenek benne gombát, vagy alakítsák át plázává!

A populáris zenetörténetnek nincsen még egy hozzá fogható alakja! Életpályája során az összes megjelenő stílusirányzat hiteles képviselőjeként a nagy beat nemzedék, a Woodstock-generáció tagjai közül utolsóként a mai napig is folyamatosan megújuló intenzitással alkot. Az élet annyi sorscsapást mért rá, amennyivel öt életet is nehéz lenne végigküzdeni, és a döbbenetesen fordulatos karrier legszerethetőbb jellemvonása is valahol itt húzódik meg. Marianne Faithfull a harcot soha nem adja fel, a hullámvölgyekből rendre megsokszorozott erővel tör a felszínre: legutóbbi turnéját (beleértve a budapesti fellépést is) súlyos betegség miatt kellett lemondania, de a műtét után néhány hónappal íme, színpadra áll, és bizonyosan mágikus hatást fog gyakorolni a közönségre legsikeresebb dalainak előadásával, hétfőn este a Művészetek Palotájában.

A MüPa szerintem elég kényelmes hely és most a Tavaszi Fesztiválon van is annyi jó szívvel látogatható program benne, hogy csak oda fogok elmenni. Úgyhogy álljék itten – jegybeszerzési okokból kissé korán – a fesztivál velőtlen és szubjektív ajánlója.

Márc.18.: Rózsa Miklós est
Bár játszanak tőle valami brácsaversenyt és még egy magyaros izét, a Ben Hur és a Quo Vadis filmzenéje (amit a programban valamiért szvitnek neveznek) miatt megyek a hollywoodi pompázatos filmzeneszerzés feltalálója előtt tisztelgő koncertre. Merugye a filmzeneszerzők számára (így a hallgató számára is) a filmkockák mellett futó hangsávon kívüli élet a szopóágazat – lásd: Morricone, Nyman, Bregovic, stb.

Márc.20.: A hamburgi Északnémet Rádió Zenekara
Verhetném magamat a Ligetivel, hogy az Atmoszférák rokona, a Lontano hívogat engemet olyan csábosan, de utálom hogy ezt a koncertprogramok utolsó helyére kívánkozó darabot mindig először játsszák – pedig tényleg jó: mikropolifónia, ilyenek. Bár Christoph von Dohnányival mégsem ígérkezik szörnyűnek a kezdet, mert jó tíz éve, még a Clevelandi Szimfonikusok élén hallottam, ahogyan az Atmoszférákból a Lohengrin-nyitányba mixeli a zenekart, így nyilván a záró kőkeméyn teuton zene, Mahler I. (Titán) Szimfóniája legalább hatásos véget vet az estének.

Márc.22.: Waltrud Meier és a Concerto Köln
Erre a napra választhattam volna még a „Tüskés cápa dalai” című produkciót, de a kísértés nem volt nagy, így elmegyek tanúskodni, miképpen folyik bele a klasszika kora is immáron a historikus muzsikák világába. Az énekes néni pedig várakozásteljes jelenség a hírnevét figyelembevéve.

Márc.24.: Akademie für Alte Musik
Ma annyira ciki a 4 évszakkal előhozakodni, hogy csakis valami elképesztő előadással lepheti meg a régizene guru-társulata a nagyérdeműt. A Jean-Féry Rebel nevű szerzőt pedig egyenesen nem is ismerem, úgyhogy a 4 évszakra fintorgóknak még mindig mondhatom azt, hogy a megismerés vágya hajtott.

Márc.29.: Eraritjaritjaka - Heiner Göbbels (Théâtre Vidy - Lausanne E.T.E.)
A darabot júniusban majdnem megnéztem Bécsben, de akkor derült ki, hogy új gyerek van érkezőfélben – aki tegnap meg is született. Tehát az ortodox Tavaszi Fesztiválon egy korszakalkotóan radikális avantgárd művész. Ha meg véletlenül kanonizálódásnak indult volna Göbbels barátunk, akkor azért kell jelen lenni.

Márc.30.: Maxim Vengerov
Ennek a fickónak van az egyik legnehezebb dolga a világon. Mindig a maximumot várják tőle és a Stradivaritól, a korszakalkotás viszont ma már igencsak nehézkes Mozart, Beethoven műveivel, de a Prokofjev és Sosztakovics felhozatal vélhetően az erekben csörgedező autentikától vezérelve minimálisan fog olyat nyújtani, amilyet csak néhányszor hallhatunk idehaza élőben. A világ legjobb hegedűse, na!

Márc.31.: Nigel Kennedy
Ez meg a másik! Mármint hegedűs, csak ő szarik a vele szemben felállított követelményekre, ezért ma már éppen olyan, amilyennek várjuk. A klasszikus hegedűművészet bohóca, mindent másképpen játszik, jófejkedve, ami kissé unalmas. Ezt legalább maga Kennedy is belátta és jazz bandát hoz nekünk a puttonyában: az úgynevezett Blue Note session és egy magát közepesnek mutató lengyel szekció fért bele a költségvetésbe.

Rendben, díjazzon a magyar szakma is! Csak azt nem értem, hogy külföldi kategória miért van. Például el tudom képzelni, ahogy Bruce Springsteen faltól falig rohangál otthon a szavazás napján, hogy vajon ő vagy a Red Hot Chili Peppers kapja –e a magyar Fonogram-díjat az „év külföldi rock albuma” kategóriában. Persze klasszikus-, jazz- és világzene-kategória nincs a külföldiek számára. Miért is lenne egy ismeretlenül működő díjazási rendszer konzekvens, ahol még azt sem lehet tudni, hogy kik milyen szempontok alapján ítélik a díjakat? Biztos nem az elkelt példányok alapján minősítik az ITT felsorolt jelölteket, mert akkor nem kaphatná más az év lemeze címet, mint az Üres CD. Jövőre igyekszem valamilyen módon jelölni a számomra legszimpatikusabb versenyzőt, ugyanis évente itthon kb. 30 millió darab fogy belőle, ami erős kihívás egy olyan országban, ahol 7500 db eladott hanghordozóért aranylemez jár (ez külföldi produkciók esetében 3000 db). Szerintem lassan az a 45 ember is megérti ennek az üzenetét, akik még ügyesen tologatják magukat a terepen és össze-vissza hazudoznak a rettenetesnél rettenetesebb kiadványok szükségességéről. A magyar hanglemezipar nagyon hamar széjjelzavarja saját magát, és a holnapi díjkiosztó gála csak az egyik nevetséges aktusa lesz a végórák szánalmas kapálózásának.

Hogy is van az a vicc, amikor beleszarnak a tubába? Az orosz, vagy a német katona? Mindegy, mert most legszívesebben én töltenék a Grammy gramofonjába egy nagy adaggal, csak mert megérdemli!
Baromira nem érdekel, hogyan jelölnek valakit erre a zeneipari pucerájra, mert a legtöbb jelöltnek inkább a hallgathatatlan hányadékok listáján volna a helye. Szerintem tudatosan lapátolják össze a trágyát ilyen mennyiségben, hogy aztán egy-két valóban értékes produkciót is becsempésszenek a listára: ez a pszichológiai hadviselés. A szennyben csillogó gyöngyöt könnyen észrevesszük, minden évben van „végre” érzésünk, hogy lám, mégiscsak megtalálják a díjazásra érdemeseket – aztán jön a szarlavina és mindent betemet.
Vegyük például a megélhetési Oscar- és Grammy-díjas filmzeneszerző John Williams-t! Miért gondolja azt bárki, hogy a 18. és 19. díj jelent valamit, hogy jobban felfigyelünk a zeneszerző géniuszára, meg hogy egyáltalán nem pofátlanság –e bármely stílust befékezni a borítékolható eredményekkel?! Nemmellesleg ő és Hans Zimmer voltak 2-2 filmmel a kategória jelöltjei: egy kategóriában 5 jelölt van.
Béla Fleck nyolcadjára emeli a magasba kezét, pedig ott volt mellette a Sex Mob; vagy ott volt Chick Corea mellett Ornette Coleman, Kenny Garrett, Sonny Rollins. És itt a Michael Brecker jelenség: meghalt, kevéssel a ceremónia előtt, aztán persze, hogy kettő díjjal is megáldották, ahogyan előtte már 11 alkalommal.
A klasszikusok meg? A friszkói Michael Tilson Thomas tartolt, most ő a király: a klasszikok mindig királyt választanak maguknak, mert ugye a nemes zenehagyományok dogmája ezt kívánja. Fújj, Fújj meztelenek!

Szomorúak vagyunk, mert elment egy barátunk. Nagyon nehéz ember volt, ezt tudta ő is magáról: mi persze szeretjük a nehéz embereket, főleg az olyan kompromisszummentes szellemeket, mint amilyen Csontos István volt.

Pista küzdő alkat volt, méghozzá abból a fajtából, aki tigriskarmokkal kapaszkodik a saját maga által lefektetett elvekbe, amely elvek kizárólag a hasonlóan makacs szigorral kezelt gondolatokkal tudott barátságot kötni – de azoknak erősen szorította a kezét. Kereskedő volt, de aki beszélt vele filmről, zenéről, művészetről, a kultúra szerepéről, az egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ez az ember materiális javakat akarna rásózni. Most már tudom, nincs miért spórolnom, pedig megígértem neki, hogy az első félretett milliómból tőle vásárolok majd erősítő berendezést és hangfalat. Tudtam, hogy többet kapok majd, mint a zenegépet, hogy kapom majd a minőségi zenehallgatási kultúrához tartozó szemléletet, vagyis a Csontos képes volt tárgyakat személyiséggel felruházni annyira, hogy az ember már korántsem a tárgy ára miatt húzta a száját, hanem annak örült, hogy valaki lesöpörte előtte a muzsika megértéséhez vezető utat.

A mi barátunk olyan író ember is volt, aki hónapokat, sőt éveket dolgozott egy-egy tanulmányon és időt, pénzt, energiát nem sajnálva saját maga járt utána a legapróbb részleteknek, hogy aztán meglátásait egy low budget orgánumban közölje. Például itt olvasható a Magyarországon megjelent legjobb Kubrick-tanulmány 3 része (ELSŐ rész, MÁSODIK rész - ezt sajnos nem találom, HARMADIK rész). Vagy nézzük meg a saját kis blogját, amelyben alámerülve kirajzolódik az önművelő reneszánsz ember alakja – azt hiszem, az egyik utolsót vesztettük most el, igen fiatalon.

Szívélyesen várom olyan filmérzékeny emberanyag jelentkezését, akik az érdeklődéstől túlfűtve rendszeres látogatói a NAVA-pontoknak. Hogy mi az a NAVA? Hát EZ! Nemzeti Audiovizuális Archívum, amely misszióját tekintve arra hivatott, hogy szabad hozzáférhetést biztosítson a magyar médiatermékhez – mindenki számára. Azt mondjuk nem értem, hogy a kereskedelmi tévék betelefonálós nyereményműsorai miért közpénzeken raktározódnak, de mindegy is, winchester kérdése az egész. Örüljünk, mert hátha 100.000 Terra Byte-onként akad a hálóba valami arra érdemes is!

Na most a szabad hozzáférés úgy néz ki, hogy az ITT felsorolt helyek valamelyikére el kell fáradnunk személyesen és helyet kell foglalnunk a (tehát nem a sok közül valamelyik, hanem az egyetlen) célra odahelyezett számítógép előtt. Például az én kerületemben (I. kerület) a lista szerint alig van ilyen néző/hallgató-egység, pl. a Széchenyi Könyvtár (OSZK - igaz, a leírás szerint az Budapest 82. kerületében található). Hogy nem geográfiai sorrendben vannak csoportosítva az adott városokon belül a NAVA-pontok, hanem ABC rendben, mellékes körülmény ahhoz képest, hogy milyen helyzet alakulhat ki akkor, ha például egy teljes osztálynak akarja lejátszani az ambiciózus tanár mondjuk a Bástyasétány-t. Mégha 30 collos plazma monitorral is vannak szerelve a terminálok (ezt persze kétlem), az sem képes egy osztálynyi szempár igényeit az ingerküszöb fölé szállítani. (Nem beszélve az OSZK-ról, ahol tudvalevőleg kushadni kell – ott biztos a néma filmeket nézhetjük meg csendben).

A NAVA testvére az MNFA. Hogy ez pontosan micsoda, nem tudom, utalást nem találni erre vonatkozólag a weboldalon. Persze, a mozaikszót kibontva biztos Magyar Nemzeti Film Archívum a megfejtés, ami vélhetően a NAVA egyik fakultációja. Hogy ennek is mennyire lehetne örülni, ha nem csak ilyen pontokon lehetne bámulászni a beléje töltött magyar kultúrát! Igaz, a kereső szerint az „MNFA-NAVA digitális filmarchívumban jelenleg 177:42 perc film és 84:13 perc híradó található”. Ez jóindulatú számolgatás után is kettő darab film és három darab híradó. Az MNFA-ra kattintva a Tizedes meg a többiek csonka adatlapja jelenik meg (valószínűleg ez az archívumban szereplő egyik film), de a böngésző egy ismeretlen, vagyis nem létező bővítményt hiányol, úgyhogy visszamegyek a NAVA főoldalra, hátha mégis kicsalogatok némi képkockát az adatbázisból. Látom, indul az Első Magyar Online Filmklub. Végre, a varázsszó, online! Tehát – gondolom – egy jeles program-összeállítás, amit itthon is megtekinthetek, nehogy má’ hiába legyen ez a szélessáv itten az íróasztalomon. De jaj, nem, itt is cserkészni kell a NAVA-pontok körül!

Mit lehet erre az adatbázisra mondani?! És ez csak a kvázi kezelőfelület és a hozzáférhetés abnormalitása, a tartalomról még egyetlen szó sem esett, arról, hogy kb. fél flekknyi betűsort hívnak itten filmelemzésnek, hogy az adatbázis nincsen kész és csak 1989-ig tart (ez már a www.filmtortenet.hu), de az is hiányosan feltöltve. Biztos van benne rengeteg gempa, de leszarom, mert már mindent leszarok, amit itt dirrel-durral a pofámba tuszkolnak. Inkább csak azt szeretném, ha a hilleristvánok és a többi szerencsétlen, akik ezt kitalálták, egy jó nagy kupacban odaülnének mondjuk a baranyai Mozsgó község könyvtárába kihelyezett terminál elé és azon végignéznék a Sátántangót.

Mednyánszky Miklós: A kintorna (Fekete Sas Kiadó, 2006)

Nem is kívánhatna a muzsika iránt elfogódott ember jobbfej témát, mint a kintorna és annak mindenféle vonatkozásának (ugyismint: működés, történelem, művelői, művészeti vonatkozásai és jelene) bemutatását. Ennek a szerző, Mednyánszky Miklós, kb. ebben a tematikai bontásban határozott céltudatossággal eleget is tesz, csakhát rendkívüli unalmassággal teszi ezt.
A százhatvanvalahány oldal rágcsálása közben valahogy pont addig nem jutunk el, hogy mi lehetett ennek a hangszerként emlegetett eszköznek a varázsa, és a múlt századelő világához miért tartozik hozzá elválaszthatatlanul a verklis képe. Éppen a lelkét nem értjük meg a suta doboznak, így a szerző csupán egy rendkívül korlátozott képességű, nehézkes tákolmány technikai leírásával szembesíti az olvasót, illetve személyes kommentárok, vagyis viszony nélkül sorolja, hogy adott időszakokban mi történt a kurblis nyenyegővel. Nekem nagyon hiányzik a kultúrtörténeti Ráth-Végh-féle anekdotázás, amit az ugyan vonatkozó, de szinte csak irodalmi fércművek hosszas idézése pótol. És ebből már ki is derül, hogy a kintorna és verkli elnevezések miért is mosódnak össze a könyvben olyan nagyvonalúan: mert nem kapunk képet arról, hogy más-más országokban mi minden kötődik a kintornához, csupán találgathatunk, hogy a Németalföld vidékén, a Felvidéken, Franciaországban és Itáliában a másképpen tagozódó társadalomban a verkliseket is különböző módokon ítélték meg. (Ráadásul kissé lebegve maradt, hogy kintornának más zenélőszerkezeteket, automatákat is neveztek e, vagy csak a kurblival tekerhető verkliket.) A zenealkalmatosság kihalásáról szóló sorokkal tehát nehéz mit kezdeni, ha a következő oldalon ott áll a Holland utcai óriásverkli, láthatóan élő környezetben. És magam is találkoztam Mexikóvárosban meglehetősen viruló kintornásokkal, akik szolgálati egyenruhában, pénzt gyűjtögetve az utcasarkokon tekerték a kurblit.
Az pedig már csak a végzet, hogy bizony a kintorna hosszú í-vel is leíródott – pedig egész biztosan erre vigyáztak a legjobban.

Olvasni jó. Régen sokat olvastam, aztán valahogy elmaradt. Most újra erőlködöm, és kezdek belejönni, bár a szemüveg komoly nehezítés. És hát belefutottam valami nagyon izgalmasba, nevezetesen Arthur Koestler önéletrajzába. (Osiris Kiadó, 1998)

Kösztler Magyarországon született 1905-ben, Bécsben járt műszaki egyetemre, majd újságíró lett, járt-élt Berlinben, Párizsban, Palesztínában, a Szovjetúnióban, a Spanyol polgárháborúban, aztán Angliában telepedett le. Magyar volt az anyanyelve, németül írt újságot, később angol nyelven lett író. Volt cionista, kommunista, kacérkodott a freudizmussal, barátja volt József Attila, és majdnem kivégezték Sevillában. A XX. század kulcspillanataban, volt a legfontosabb helyeken. Úgy tűnik azért élt ilyen kalandos életet, hogy egyszer majd megírhassa azt. A szöveg tananyag szinten is működik. Amit a történelem könyvekben olvashatunk az a váz, Kösztler meg érzékletessé, átélhetővi teszi a történteket. Olvashatóak a könyvek, mint egy szellemi fejlődésregény. Kíméletlenül és finom iróniával boncolja föl önmagát a szerző, miközben elkerüli az önsajnálat és az önfényezés csapdáit. Ezek mellet egy nagyon jól megírt regényként is működik, amiben az sem zavar, hogy valójában nem fikció. Pompás miniportrék, frappáns anekdóták, lényegre törő elmélkedések az ember természetéről, a történelemről, vagy a nemiségről.

Az első kötet a Nyílvessző a végtelenbe címmel a 1905-től 1931-ig terjedő időszakot tárgyalja, a második A láthatalan írás című pedig tovább, 1940-ig. Odafigyelős, komoly szöveg, nem árt hozzá valamennyi műveltség, de ha elkapja az ember a fonalat, nem lehet letenni. Elgondolkoztam azon, hogy milyen lett volna, ha harminc éve a kezembe kerülnek a könyvek. Vagy apám olvasahatta volna őket! Ezért aztán nem adnék senkinek érettségi bizonyítványt, aki nem abszolválta ezeket a könyveket. Azt, hogy mit fognak belőle megérteni, mondjuk a gyerekeim, nem tudom, de ha elolvassák, sokkal többet fognak tudni arról, hogy mi van ma, itt, és hogy mit érthetünk Európán. A dolgot nehezíti, hogy a kötetek nem kaphatóak, de biztos ezért találták ki a könyvtárakat, meg az antikváriumokat.

Január 29-én a Petőfi Rádióban Fel és el címmel egy rádiójáték, vagy valami hangszobor szerű dolog volt hallható 21 óra 4 perckor a Mixmag c. műsorban (INNEN tölthető le, 5:30-nál kezdődik). A nem túl vidámra sikerült darabnak az alcíme: Lelki diéta, és a Czabán meg a Végső követték el. A kudarctervező nagyszerű zenék hátán találkozik a biszexualitással, miközben kiderül, hogy mitől erősödik az önbizalmunk.

Február 2-án 20 órakor pedig a Duna TV-ben lesz látható a Sztornó című KVB film, aminek a főszereplője a Lovasi András, Pécs, és a szorongás.

Az egyik legizgalmasabb figura a kortárs zenében manapság Otomo Yoshihide. Zenéje az erő, irónia, punk, pop gagyi, free jazz, elektronika, kínai folklór keveréke; ami egy japán agyon átszűrve, sok kreativitással megküldve valami különös, egyedi, átható anyagokat indukálnak. Életműve terjedelmes, nehezen hozzáférhető, nem feltétlenül egyenletes, de például a Ground Zero Plays Standards címen megjelent albumot biztos magammal vinném, ha deportálnának a Marsra.

Mostanában az egyik kedvenc lemezem az Otomo Yoshihide New Jazz Quintet Tails Out című 2003-as anyaga. Van rajta egy olyan Strawberry Fields Forever feldolgozás, amit ha nem hallgatok meg hetente legalább egyszer vénásan, akkor elvisz a depresszió.

Otomo legközelebb (időben és térben) a bécsi Porgy & Bess nevű klubban lép föl egy quartettel január 30-án.

Ott a helyem.

Hát ekkora kalap szart még nem láttam – szerencsére a hallással nem kellett bajlódnom, mert zenei hangok tulajdonképpen nem voltak az egy órában, amíg bírtuk családilag.

Itt járt Goran Bregovic, a zseniálisnak kikiáltott zeneszerző, aki egyébként inkább a maga szolid kis portfoliójának forgatásában zseni. Vagyis van úgy húsz nóta, a javát ő írta, a többit más szláv rezesek is nyomják orrba-szájba; persze egy ideig azt állította magáról, hogy a Messecina az ő szerzeménye, de ez nem is baj, mert a Boban Markovic meg azt mondta, hogy ő csinálta a Kusturica filmek zenéjét: egyik sem igaz. Szóval Brego nótáit húzták már az összes szláv nyelven, görögül, spanyolul, portugálul, angolul. Mindig ugyanazokat. És tulajdonképpen egy darabig tetszett is ez a pofátlanság, hogy elvan ő ezekkel a filmslágerekkel, aztán eljött a Szigetre. Rettenetes csalódás volt látni, hogy a zenekarban ő azt csinálja, mint a P.Mobilban az a MIÉP-es képviselő (eszembe jutott közben, Schuster Lóránt): ott áll a szélén, néha beleugat a számokba, de többnyire csak hadonászik és ünnepelteti magát.

A Westlicht nevű kiállító helyen van egy nagyobbacska Araki kiállítás (www.westlight.at). A művészről már írtunk ezen a fórumon, úgyhogy most csak a kiállításról. 

Át kell haladni két Leica bolt között, és akkor megérkezünk egy gyárbol átalakított pompás helyre. Behalad az ember a térbe, és leveszi a kabátját, majd felakasztja az erre a célra kihelyezett fogasokra. Közben bevillan, hogy nem lopják-e el, avagy csak belőle a mobilt. Rögtön feltűnik, hogy rengeteg a fény. A kiállítás elég nagy, van sok a Love by Leica című sorozatból, ami aktok, vagy úgy is mondhatjuk portrék sorozata fekete fehérben. Többnyire ágyban, ami különösen személyessé teszi a dolgot, és a nők folyton a szemünkbe néznek. Aztán van sok - többnyire vörös - virág jó nagyban kinagyítva. Kicsit punnyadtak, de nagyon erotikusak. Meg van valamennyi klasszikus fotó, és video a mester képeivel, amihez a zenét is ő rendelte hozzá. Ami kortárs szóló zongoraműnek tűnik, de azt nem tudtam kideríteni, hogy konkrétan mi. Természetesen a van büfé. Magában a kiállító térben. Kévé, pezsgő, lehet dohányozni! Könyves pult karnyújtásnyira, rajta kiváló fotóalbumokkal. Bőrkanapén heverés, lapozgatás, nikotin, zene. Náhány Araki könyvritkaság, szóval vásárolni kell. Limitid edisön bársonyban, és a víner melanzsra meg vagyunk hívva. Jó itt. Belakható tér. Egy csaj csinál mindent, jegyet szed, elad, vendégül lát. Nincs biztonsági őr, de van béke, és a kabátomat sem lopták el. Még a mobilom is megvan. A picsába.

IDE kattintva pedig az új ARAKI albumunk tekinthető meg.

A címe az lett volna "Tisztelet 127 fenék előtt, formai, intellektuális vagy erkölcsi kiválóságuk okán". Jeanloup Sieff az 1933 ban született francia fotós játszott el ezzel a gondolattal, minthogy különösen mély elkötelezettséggel viseltett ezen női testrészek iránt. Azt írta a naplójába, hogy egy arc tud hazudni, de egy fenék soha. Szerinte lehetnek unalmas, funkcionális, de vannak elegáns, arisztokratikus fenekek, amik mesterművek, a természet csodái. Ő ezt képbe tudta fogalmazni.

Persze Sieff nagy művész volt. Mindent tudott a fényről, kompozícióról, feszülésekről, a pihékről, és a macskákról. Portréban, tájképben, divatfotóban egyaránt kiváló, de hozzám legközelebb az aktjai állnak. Vagy ülnek, guggolnak, fekszenek, esetleg egy parkban sétálnak.

A mester 2000-ben meghalt rákban, de azért egy okos szerkesztő megcsinálhatná helyette a könyvet. Addig is hozzáférhető nálunk egy ár-érték arányban kiváló fotóalbuma (Evergreen 1996), illetve néhány fotó a hivatalos szájtján: www.jeanloupsieff.com

Most szaladt be ez a program. Érdemes elmenni holnap, mert a Szt. Efrém nagyon jó kórus: adaptívak, képesek kortárs műfajokhoz alkalmazkodni (pl. Ágens mellett sokat szerepelnek és most is az irodalom lesz a társuk), de rendkívüli az is, ahogyan a bizánci szakralitást idézik meg döbbenetes kórhűséggel. Most meg gondolom pravoszláv ünnepi dalokat énekelnek majd, amilyenekből a legjobbat '85-ben Zagorszkban hallottam, és persze akkor sem tévedünk, ha a Paradzsanov filmek zenei világára gondolunk. Ja, és a belépés ingyenes!

A Szent Efrém Bizánci férfikar és Háy János költő közös estje a tiszta szakralitás és hit, s a kétségeket felvető költészet, a tradicionális liturgikus zene és a kortárs líra találkozása.

Koncert és felolvasás a Kelenföldi Evangélikus templomban (Budapest XI ker. Bocskai út 10.) január 7. vasárnap, 16 óra.

Sex Mob:

Elég sokat elárul a kézzel írt kottakép a zenészi képességekről, vagy a pallérozottságról. A Sex Mob vezetője, Steven Bernstein a mellékelt képet (pontosabban a plakátot, aminek a részlete látható) 2004-ben, a Trafós koncertjük után dedikálta nekem. Láthatóan készség-szinten vezeti a pennát az öt vonalon, pontosan úgy, mint aki egész életében ezt tanulta: a kottafejeket gyors kézírással inkább rövidke vonallal jelöli. Ez itt csak azért érdekes, mert némi vita folyik a free mibenlétéről és ugye innen nyilvánvaló, hogy a világ egyik legjobb free fúvósa igencsak barátságban áll a hagyományos zeneműveltséggel. Mellesleg ott dobol mellette Kenny Wollesen, aki szintén az egyik mai zseni hangszerén. A leírt hangok Bernstein harsonájának tölcséréből jönnek, illetve csak azt látjuk, hogy egy tölcsérből. Merthogy nem is harsona ez, hanem slide trumpet (esetleg mini harsona, szopránharsona), vagyis egy olyan trombita (vagy talán még inkább szárnykürt), amire a harsona zug-ja van rászerelve. És a hangja sem trombita, de nem is harsona: a kettőnek az erényeit ötvöző, de hangszínben sokkal agresszívebb kis hangszer szülemény ez, aminek a legismertebb játékosa szóban forgó barátunk.

Ezt most abból az alkalomból írom, hogy ismét van egy zseniális lemez, ami nem jut el Magyarországra; nekem is a demonoid.com-on keresztül szerválta a nemzetközi zenebarát közösség. A „Sexotica” cím a zenekar nevének és a Martin Denny (nálunk alig ismerhető zeneszerző) által megteremtett exotica stílus összegyúrásából ered. Denny tavaly, illetve most már tavaly előtt hótt meg, a neki tulajdonított találmány a karibi és a csendes-óceáni vidékek motívumait építi az amerikai szalonzenébe, ami madárcsiripeléstől és oroszlánüvöltéstől díszes hangsorként fogalmazódik bele a hallgató fülibe. Az állathangok csak a bénább előadásokban állathangok, a jobb zenészek az ilyesmit hangszerekkel imitálják a közepesnél valamivel lassabb tempo– és harmóniafolyam fölé. Ilyen volt a hawaii vibrafonos-marimbás zenekarvezető Arthur Lyman, aki talán az exotica legismertebb művésze. A Sex Mob persze egész mást csinált ebből a hosszabb távon sziruposan felhabzó nyál-összetételből, de a lényeg, amit itt az újévi szemérmeskedésben nehezen mondok ki, a free-re ráeregetett dub-effektek közül is kihallatszik.

KAPUS:
Kovalik Balázs Mozart-rendezései (Jövőháza Teátrum, Tavaszi Fesztivál)

VÉDŐK:
John Cale (A38, március 4.)
DAAU (MüPa, június 5.)
Susana Baca (Sziget Fesztivál, augusztus 13.)
John Zorn’s Cobra (MüPa, május 21.)

 
KÖZÉPPÁLYÁSOK:
Esbjörn Svensson Trio (Jövő Háza, február 18.)
Trio X (Rómer Ház, március 24.)
Verdensteatret: Koncert Grönlandért (Trafó, november 14-15.)
Joey Baron (Trafó, május 19.)

CSATÁROK:
The Thing (Mediawave, április 28.)
Uri Caine - Hungarian Project (Trafó, október 4.)

CSERÉK:
Art Ensemble of Chicago (PeCsa, március 19.)
Cracow Klezmer (MüPa, július 1.)
Kispál Originál (A38, szeptember 1.)
Ágens - Aqua Toffana (MüPa, Tavaszi Fesztivál, március 29.)

Van Gogh kiállítás (Szépművészeti Múzeum)

...ha mondjuk nem egy közepes kiállításon mutogatnák pont azokat a festményeket, grafikákat és az egy rézkarcot, amik nem a mesterművek. Jó, a bőrpapucs az híres, meg íriszekből is van bőven, de a táj, a városképek, az éjszakák és nappalok, na meg a napraforgók (egy szolid napraforgó-előzmény van) nagyon hiányoznak.

Így méretik meg Budapest, ezt az anyagot tudjuk megkapni, egy komolynak szánt van Gogh esemény innen nem válhat nemzetközileg fajsúlyossá: legerősebb az 1880-85 közötti felhozatal, amikor az impresszionizmus francia hatása még egyáltalán nem érintette Vincentet. Rendkívül sötét tónusok, tárgyilagos formagyakorlatok sorozata, de még sehol egy fia sárga. Aztán Párizs (1886-88), Arles (1889), Saint-Rémy (1889-90) és Auvers-sur-Oise (1890) – a nagy korszakokból egy szűk áttekintést kapunk, sok vázlattal, kísérleti harmad-példánnyokkal, anélkül, hogy az abszolútum irányába mutató önbeteljesítő végzetből bármi is megérthető volna.

A kiállítás megrendezése pazar, a rendelkezésre álló anyag nagyobb durranásnak tűnik annál, mint amit egyébként sikerült elhozni a teljes életműhöz képest, mégsem volt teljesség érzetem a végén zsilipelés közben.