Checkpoint Charlie

Hogy is van az a vicc, amikor beleszarnak a tubába? Az orosz, vagy a német katona? Mindegy, mert most legszívesebben én töltenék a Grammy gramofonjába egy nagy adaggal, csak mert megérdemli!
Baromira nem érdekel, hogyan jelölnek valakit erre a zeneipari pucerájra, mert a legtöbb jelöltnek inkább a hallgathatatlan hányadékok listáján volna a helye. Szerintem tudatosan lapátolják össze a trágyát ilyen mennyiségben, hogy aztán egy-két valóban értékes produkciót is becsempésszenek a listára: ez a pszichológiai hadviselés. A szennyben csillogó gyöngyöt könnyen észrevesszük, minden évben van „végre” érzésünk, hogy lám, mégiscsak megtalálják a díjazásra érdemeseket – aztán jön a szarlavina és mindent betemet.
Vegyük például a megélhetési Oscar- és Grammy-díjas filmzeneszerző John Williams-t! Miért gondolja azt bárki, hogy a 18. és 19. díj jelent valamit, hogy jobban felfigyelünk a zeneszerző géniuszára, meg hogy egyáltalán nem pofátlanság –e bármely stílust befékezni a borítékolható eredményekkel?! Nemmellesleg ő és Hans Zimmer voltak 2-2 filmmel a kategória jelöltjei: egy kategóriában 5 jelölt van.
Béla Fleck nyolcadjára emeli a magasba kezét, pedig ott volt mellette a Sex Mob; vagy ott volt Chick Corea mellett Ornette Coleman, Kenny Garrett, Sonny Rollins. És itt a Michael Brecker jelenség: meghalt, kevéssel a ceremónia előtt, aztán persze, hogy kettő díjjal is megáldották, ahogyan előtte már 11 alkalommal.
A klasszikusok meg? A friszkói Michael Tilson Thomas tartolt, most ő a király: a klasszikok mindig királyt választanak maguknak, mert ugye a nemes zenehagyományok dogmája ezt kívánja. Fújj, Fújj meztelenek!