Goran Bregovic: Carmen with Happy Ending (MüPa, január 9.)
Döglődik a világzene, vagy mifene?!
Hát ekkora kalap szart még nem láttam – szerencsére a hallással nem kellett bajlódnom, mert zenei hangok tulajdonképpen nem voltak az egy órában, amíg bírtuk családilag.
Itt járt Goran Bregovic, a zseniálisnak kikiáltott zeneszerző, aki egyébként inkább a maga szolid kis portfoliójának forgatásában zseni. Vagyis van úgy húsz nóta, a javát ő írta, a többit más szláv rezesek is nyomják orrba-szájba; persze egy ideig azt állította magáról, hogy a Messecina az ő szerzeménye, de ez nem is baj, mert a Boban Markovic meg azt mondta, hogy ő csinálta a Kusturica filmek zenéjét: egyik sem igaz. Szóval Brego nótáit húzták már az összes szláv nyelven, görögül, spanyolul, portugálul, angolul. Mindig ugyanazokat. És tulajdonképpen egy darabig tetszett is ez a pofátlanság, hogy elvan ő ezekkel a filmslágerekkel, aztán eljött a Szigetre. Rettenetes csalódás volt látni, hogy a zenekarban ő azt csinálja, mint a P.Mobilban az a MIÉP-es képviselő (eszembe jutott közben, Schuster Lóránt): ott áll a szélén, néha beleugat a számokba, de többnyire csak hadonászik és ünnepelteti magát.
Most úgy látszik, nekiállt főzni valamit a hülye nagy tubában, csakhát abban nem lehet. A Carmen című operát vitte színre pozitív kicsengéssel, a történetet pedig szláv-cigány környezetbe helyezte. Ez idáig rendben is van, szülessék hát meg a világzeneopera fogalma (ha már van rockopera és jazzbalett) és mulasson a nép a jó öreg rotyogós Cocek-ra. Ám kár volt ennyire előre szaladni a bizalommal, mert Goran barátunk elképesztően tehetségtelen rendező és annál is csapnivalóbb szövegíró, no meg szerintem nem is tanulmányozta át kellőképpen a Carment.
A technikai problémák özöne sem mérhető a darab sutaságához, de némi ízelítővel azért szolgálnék. Volt szerencsém a technikusi pult mellett ülni és láttam, hogy az USB kulccsal ugyancsak bajok vannak. Például hiányzott róla a kivetítendő Power Point file, ami tartalmazta volna a kiírásra váró szöveget (ugyanis cigányul, szerbül és olaszul beszélnek a darabban) és a fotókat, amelyek a történet megértéséhez alapvető fontossággal szolgáltak volna. Fél óra késéssel elkezdődhetett aztán a darab, de a pótkulcs túlméretezett fotói lelógtak az egyébként nagyon szűk vetítőfelületről, úgyhogy a történet ezen részét a 2000 néző kénytelen volt figyelmen kívül hagyni. Pedig a narrátor szerepében maga Bregovic minden áldott alkalommal mutatta is, hogy nini, itt ez meg ez van a képen – de nem volt. Később a mondott szöveg és a kivetített szöveg is elcsúszott egymástól: amennyire értettem a helyzetet, a technikusi személyzet és a szereplőgárda egyaránt hibás volt a gyors szövegpörgetésért és a kifelejtett mondatokért. Hogy némelyik szereplőnek volt mikrofonja és kihangosítva hallhattuk hangját, némelyiknek pedig nem, teljesen lényegtelenné vált, ugyanis a darabot nem volt módunkban érteni.
A jótékony bizalom a hülye helyzetekben persze hatványozódik, ha valami érdemi mégis történni látszik. Egyes szereplők, akik hangszeresekként valami halottnak hitt Fouad nevű egyénről sápítoztak, bevonulásukkor játszottak egy-egy frázist a tubán, a baritonon, a trombitán. Ennek örültem a többiekkel együtt, elvégre zenére gyűltünk össze, nem pedig hangszeres muzsikusok által előadandó népszínműre. Csakhát olyan bakugrásokkal mégsem lehet mit kezdeni, amikor beállít egy tubás a nézőtérre, elordítja magát, hogy ő már réges-rég nem játszik a hangszerén, aztán mégis belefúj. Vagy mire gondolhatott a rendező-zeneszerző akkor, amikor egy jelentéktelen női alakot állított a szcenírozott előadásokra egyébként teljesen alkalmatlan MüPa nagyszínpadának közepére, és díszletek, illetve színészi játék nélkül mesélteti vele az egymásnak ellentmondó mondatokból szőtt történetet? Valaki meghalt, de mégsem, valaki nem zenél, de mégis, mások szertik egymást, de azért inkább megcsalhatnékjuk van.
A legaranyosabb az idős néni volt az első sorban, aki kikérte magának, hogy Bregovic oda befurakszik, felül elé a színpadra és a szájába lógatja a lábát. Mesélni akart a szerencsétlen, magára osztotta a narrátor szerepét, de mi akkor már a parkoló felé lifteztünk.
Utolsó kommentek