A műsorváltozás különösen jót tett a programnak: Waltrud Meier betegsége miatt lekerült a Fidelioból Leonora áriája és Recitatívója, kiiktattak egy Haydn és Myslivecek darabot, így összességében csak Joseph Martin Kraus és Wolfgang Amadeus Mozart maradt.

Kraust az utókor csak a „svéd Mozart”-ként emlegeti, hiszen egy évben születtek nagynevű kollegájával, haláluk időpontja pedig szinte napra pontosan egy évvel különbözik csupán. Kraus  22 éves korában helyezte át székhelyét Németországból a stockholmi királyi udvarba, ahol maga a király, III. Gusztáv vonta kegyei alá: külföldi tanulmányutakat biztosított számára, hogy tökéletesen megismerje az európai trendeket (ennek köszönhetően Gluck, Martini és Haydn is a „barátjának” számított, olyannyira, hogy „D-dúr Szimfóniáját” Haydn a maga nevén mutatta be Eszterházán), megtette a királyi zenekar vezetőjének és számos mestermű megírására serkentette az ifjú komponistát. Például a „Proserpina” című opera librettóját maga a király alkotta. Az uralkodóval kialakult lelki közösség olyannyira erős volt, hogy a Gusztáv ellen elkövetett merénylet nyomán Kraus is megbetegedett és meghalt.

A mai koncerten leghíresebb műve, a „c-moll Szimfónia” és Voltaire „Olympia” című színművéhez készített kísérőzene nyitánya volt hallható  a Concerto Köln előadásában. A historikus zenejáték mesterei laza könnyedséggel igazolták a hajdani körülmények rekonstrukciójának szükségességét. Tömör zenekar, ahogy Kraus és Mozart elképzelte szimfóniáit, minden egyes játékos szerepe világos, némely szekció 2, vagy csupán egy hangszerből áll. Az első és második hegedűszólam 5-5, a brácsa 4, a cselló 3, míg érdekes módon a bőgök kettő muzsikust foglalkoztattak – a basszus-gyilkos MüPa-nagyterem kívánja is a mély-szekció erősítését. Fagottból 2, oboából 2, kürtből 3 volt, amelyek szükségszerűen kiegészültek 2 klarinéttal, egy fuvolával, valamint timpanival és mindenek előtt a csembalóval.

A c-moll Szimfónia kis mester nagy műve: lendületes, ügyes barokk hatások fedezhetők fel a nyitó tétel fúga-szerkesztésében, aminek nyomán rögtön nyilvánvalóvá válik a mai interpretációs kánon nagy-nagy hazugsága, miszerint oly nagy különbség volna barokk és klasszikus muzsika között. Mintha barokk zenét hallottunk volna klasszikus szerzőktől: a csembaló csiklandozza a fület, a korabeli hangszerváltozatoknak az akkor szokásos mélyebb „A”-hangra hangolt változata pedig megalkuvást nem tűrően, natúr karcossággal foglalják el a szellős hangfolyamban helyüket. Majdnem minimalizmus, legalábbis pontosan követhetők a szerzők szándékai, így Mozart „Jupiter”-je és a nagy „g-moll Szimfónia” is egészen új, részletező megvilágításba került.