December 5-én elhunyt Karlheinz Stockhausen. Az alább közölt cikk a WTC lerombolása nyomán tett kijelentésekor íródott, ezzel idézzük meg a kompromisszumoktól magát mindig távol tartó mestert.
Hagyjátok Stockhausent!
Van, aki számára valóban a nevében rejlő jelentés, esetleg hangkép hozhatja a végzetet. Talán éppen így jár Karlheinz Stockhausen, akinek személyéhez számtalan újítás és radikális avantgardizmus fűződik, nélküle a mai zene minden bizonnyal egészen máshol tartana, az élő német zeneszerzők sorából elismerten az egyik legjelentősebb figura. Volt! Stockhausen neve – ha csak szabad fordításban is – emeletes házat jelent.
Stockhausen a bírálatok szajkózása helyett az elsők között ismerte fel a schönbergi dodekafónia mibenlétét és azt továbbfejlesztve, még jobban meghatározott kereteket alkotva kitalálta a szeriális zenét, amely műfaj szerteágazásaiból nőtte ki magát többek között a ma oly divatos és a filmekhez írt zenékben is gyakran felbukkanó minimalista szemléletmód. A háború utáni zeneszerzés fontos momentuma volt, mikor művein keresztül az elektronika bevonult a koncerttermekbe és onnantól kezdve meghatározó szerepet játszott a huszadik századi kompozíciókban. A szeriális gondolkodás gyakran társult materiális aspektusokkal, amelyeket Stockhausen a rezgő világmindenség részeként értelmezett. Metafizikus gondolkodása vezetett a Klangkomposition-hoz, amely a fonetika és a szemantika (hangzás és jelentés) összekapcsolásával megteremtette a beszéddel történő hangzás-komponálást. Az új Palestrina, mondták, hiszen a zene és szöveg egysége mellé ő még társította a beszédet is, általa új értelmezést nyert a zenei és ezen keresztül a mindenre kiterjedő egység fogalma. Vagyis minden számít.
Ezek ismeretében furcsának hat és meghökkentő, hogy Stockhausen hazájában ma űzött vad. Bizonyára sokan emlékeznek Heinrich Böll 1974-ben íródott regényére, majd az abból készült filmre, melyben a fiatal nő, Katharina Blum a média szenzációéhsége és gátlástalansága miatt tragédiába sodródik. A félremagyarázások és az alkotó személyének csak felszínes elismerése, de valójában a meg nem értése vezethetett odáig, hogy Stockhausen egy a gondolkodásából és munkásságából logikusan következő kijelentést tett a WTC-merénylet kapcsán, amelyre a prüdériáját a Böll regény óta takargatni szándékozó német közvélemény mégiscsak kiátkozással reagált. Stockhausen vélekedése szerint, a szeptember 11-én a TV képernyőkön keresztül látott esemény, nem más, mint egy hatalmas alkotás, egy olyan kompozíció, amelynek szereplői arra készültek egész életükön keresztül, hogy az előadás közben meghalhassanak; ilyenre – akárhogyan is akarná – ő soha nem lenne képes, ez az apokaliptikus katarzis.
Innentől mindenki szórta mérgét Stockhausenre, hiába próbált utólagosan a nagy nyomásra mentegetőzni, mégis jobbnak látta elvonulni a nyilvánosság elől. Mindehhez hozzájárulhat a tragédia okozta sokk, a gyakorlatilag a mai napig tartó tanácstalanság, de ha végiggondoljuk, milyen elemek szerepelnek a kijelentésben, azon lenne csodálkoznivalónk, ha nem így nyilatkozik a zeneszerző. Az alkotás az ő értelmezésében a jól kiszámított műalkotás, a pillanatról pillanatra megtervezett események sora, a formába öntött megvalósulás. A megnyilvánulási terep a milliárdos nagyságrendben közvetített képsorok egymásutánja; mindenkit érinthet, ami akkor történt, ennél nagyobb méreteket és hatásterületet nehéz elképzelni. Ha Stockhausen komponálhatott helikopterekre vonósnégyest, akkor azt is mondhatja, hogy nem csak a zenei eseményeknek van ritmusa, hanem bármi másnak is, de ennek a bármi másnak a ritmusa – akárhogyan is gyötrődünk – a szervezőereje annak, amit mi naponta látunk a híradókban, a műsorfolyamokban – az oda-vissza hatás elve érvényesül. Nem tudunk elbújni a sorsunk elől, minden megnyilvánulás és lérehozott alkotás csak modellje annak, ami velünk történik. Nomen est omen.
Éppen a heti szokásos benntartózkodásomat végzem a Centrum Parkoló Kft. ügyfélszolgálatán. Hőbörögni készülök, mert az érvényes parkolójegyem ellenére megbüntettek és nagyon unom már, hogy ez kezd rendszeressé válni. Múltkor dühömben kirángattam az egyik munkatársat, és az ajtajukban parkoló kocsira mutatva megkérdeztem, hogy vajon ez miért nem kap bírságot. A válasz az volt, hogy ez az irodavezető asszony kocsija. Hosszan tudnék azon rugózni, hogy egy szolgáltatást végző kft. hogyan és miért nem terjesztheti ki juttatásait (mert ugye irodavezető asszony nyilván juttatásként kapja a szabad parkolást) közterületekre.
Esbjörn Svensson Trio, Millenáris, november 13.
Nehéz elválasztani a Bukowskit a könyveitől. A legtöbb szövege arról szól, hogy egy szörnyű magányos, alkoholista pali bóklászik céltalanul Amerikában, és mellékesen írogat. Ellentmondásnak tűnik, hogy a stílusa feszes, mondhatnánk szikárnak is. Nem jól szerkeszt, nem építkezik, de a párbeszédek és a szituációk briliánsak. Vajon mikor írt? Mert az alteregója állandóan iszik, baszik, lóversenyre jár, vagy valami nyomorult munkából próbálja megkeresni a következő heti lakbérét. Legalábbis ez a történet. Érdekes mix: sör, whisky, Mahler, Beethoven, sok hányás, hosszú combú nők és minden megfelelés tagadása. Rettenetesen szórakoztató olvasmányok a regényei, tanítani való a viszonya önmagához és a szöveghez. Azt mondja egy nőre, akit kúr, hogy „majdnem olyan csúnya, mint én”. Gonosz, kilátástalan, és nagyon macsó, így valószínűleg a női olvasók számára elérhetetlen.
Hú, de nagy kár, hogy nem maradhatott meg a budapesti 99,5 MHz-es frekvencián az a helyzet, amikor egyszerre kettő Pannon Rádiót hallgathattunk! Az legalább egy utolérhetetlen performance volt. Helyette megkapta a frekvenciát minden idők legrövidebben sugárzó adója, a 
Nem értem, 
Eme blog mindösszesen kettő szerzője most kenyértörésre viszi a dolgot!
Nem tudom milyen különös viszony fűzhetett Bálint Istvánhoz.
.jpg)
.jpg)
Soha nem gondoltam volna, hogy lesz idő, amikor egy apátsági rendezvényt fogok a modern kortárs zene fellegvárának tartani. Pedig most az a helyzet Magyarországon, hogy Pannonhalmán gondolkodnak a legeredetibb módon arról, hogy a Bartókot, illetve most már Ligeti Györgyöt követő űrt miképpen lehetne kitölteni. Ha itthoni szerzőkkel egyelőre nem is lehetséges ez, a koncepció szerint olyan külföldi szerzőkkel van erre mód, akik képesek valami újat létrehozni. Tavaly előtt Sofia Gubajdulina, tavaly Salvatore Sciarrino volt, idén pedig Valentyin Silvestrov az a zeneszerző vendég, akinek műveit 3 napon keresztül játsszák (több ősbemutatóval) párba állítva egy klasszikus/romantikus szerzővel. Idén Franz Schubert áll majd Silvestrov mellett (a párhuzamokat érdemes személyesen megvizsgálni a helyszínen, ugyanis vannak bőven).
Utolsó kommentek