Ezúttal vendégposzttal jelentkezünk. A híres tokiói Waseda egyetem tanára, Ferber Katalin gazdaságtörténész elemzi a válságot alábbi esszéjében.
„ Ha száz dollárral tartozol egy banknak, az a te gondod.Ha százmillióval, az a bank gondja.” (Paul Getty)
Mint a drogfüggők, panaszolta nemrég egy amerikai közgazdász. Az amerikai gazdaság hihetetlen mértékben eladósodott, belföldi fogyasztása szinte teljes egészében a keletázsiai gazdaságok kölcsöneitől függ.
Kelet-Ázsia megtakaritásainak nagyrésze országuk exportjától és kölcsöneitől függ, melynek nagy része az amerikai gazdaságba megy. Mint a hegymászók ugyanazon kötélen: ha az egyik elvéti a következő lépést, magával rántja a másikat. Ezesetben azonban a világgazdaság egészének pénzügyi stabilitása omlik össze.
A cikkben arra próbálok választ keresni, milyen tényezők vezettek az USA jelenlegi mértékű eladósodásához, s mit tesz Kelet-Ázsia, hogy ne csak fusson a már hitelezett pénze után, de vissza is kapja azt.
Mindkét fél (az adós és a hitelezők) folyamatosan gerjesztik egymás eddigi tevékenységét, s úgy tűnik, a körből nincs kitörés, vagy ha van, akkor az csak nagyon drasztikus lehet, hogy eredményes legyen.
1.
A világ jelenleg egyetlen országa, ahol sem a fizetési mérleg hiányát, sem a kereskedelmi mérleg hiányát nem tartja senki abnormálisnak, az az Amerikai Egyesült Államok. A többiek, természetesen Kelet-Ázsia is, az export növelését és az import lehetőség szerinti csökkentését preferálja, a gazdasági növekedés és az életszinvonal növelése érdekében.
2005-ben az USA GDP-jének mindössze 7 százaléka volt az export, míg az import is mindössze csupán 13 százaléka volt a GDP-nek.
Németország esetében ez az arány 35% és 28%. Kina GDP-jének 34%-a az export, Taiwan esetében ez 55%, Dél-Koreában ez az arány 36%. (Stephen D. Cohen)
A reexportot is ideszámitva a szingapúri GDP 167 százaléka a kivitel, Hong Kong esetében ez 163% és Malajzia is 108 százalékát exportálja a GDP-nek. Ezzel szemben az amerikai gazdaság legtöbb szektora semmiféle importversenynek nincs kitéve, azaz a gazdaság szinte minden ágazatának helyzete a belföldi feltételektől függ, s a külkereskedelem nem befolyásolja sem a profit nagyságát sem pedig a foglalkoztatási arányokat.
Az USA azért sem érzékeny saját külkereskedelmi hiányára, mert valutája, a dollár, a világ legfontosabb fizetőeszköze (hogy meddig , az kérdéses). Azaz Amerikának nem kell újabb és újabb dollárbevétellel rendelkeznie (exportbevételeiből) hogy a behozatalát fizesse, mert ez a saját fizetőeszköze, nem úgy, mint más országoknak. A többi országnak, különösen a technológiailag kevésbé fejletteknek, elemi érdekük dollárbevételeik növelése éppen azért, hogy ki tudják fizetni a legjobb, (amerikai) technológia behozatalát.
2.
Az amerikai gazdaság ázsiai hitelezői csaknem 2 trillió dollár tartalékot halmoztak fel az elmúlt másfél évtizedben.
Ezzel szemben külpolitikai és külgazdasági pozicióik semmivel sem lettek jobbak az USA viszonylatában, mint harminc évvel ezelőtt. Arról már nem is szólva, hogy az ázsiai exportáló országok mindegyike saját belső fogyasztásának rovására exportál, s mind a lakossági, mind pedig a vállalati megtakaritások zöme éppen a jelenlegi versenyképes exportőröket támogatta az elmúlt évtizedekben.
A kinai GDP-nek mindössze 50 százaléka volt 2005-ben a fogyasztás, mig ugyanez az adat az USÁ-ban 71 százalék. Kínában a bruttó megtakaritások elérték a GDP 45 százalékát az amerikai gazdaságban ez mindössze 15 százalék.
Hét keletázsiai gazdaság jegybanki tartalékai öt év alatt (az aranytartalékok nélkül) 874 milliárd dollárról 2438 milliárd dollárra nőttek.
Ami ebben az igazán meglepő, hogy az Amerikai Egyesült Államok, éppen úgy, mint a hidegháború évei alatt, külön kezelte saját külpolitikáját (azaz hegemón szerepét katonai és stratégiai tekintetben) világgazdasági és pénzügyi helyzetétől. S ez az igazán aggasztó, mert ez a világ teljes destabilizálásával fenyeget. (Elég az USA terrorizmusellenes akcióira, vagy az afgán helyzetre gondolnunk, s feltenni a valódi kérdést: ki fizeti mindezt?)
3.
Nem jobb a helyzet a keletázsiai országok között sem, annak ellenére, hogy Japán, különösen az utóbbi öt évben szinte mindent megtesz, hogy legalább a térségen belül megőrizze a pénzügyi stabilitást. Sőt ennél többet is, azaz megpróbál egy keletázsiai pénzügyi és gazdasági integrációs formát kialakitani, s már eddig is temérdek pénzt költött erre. A 2007-ben elkezdődött nemzetközi pénzügyi válság Japánt érintette legkevésbé, mert az azt megelőző csaknem másfél évtizedben saját pénzügyi válsága következtében teljesen átalakitotta kereskedelmi bankrendszerét. 2008- szeptemberében a Nomura beruházási óriás egészen addig ment, hogy megvásárolta a Lehmann és Brothers európai és ázsiai érdekeltségeit. (Mint tudjuk, ez nagyon rossz döntés volt.)
Ám hiába a stabil bankrendszer, Japán akárcsak szomszédai, (bár lényegesen kisebb mértékben) az exporttól függ, s jelenleg az exportpiacok rohamosan zsugorodnak. Ugrásszerűen megnőtt a csődök száma, s a GDP csökkenése a tavalyi utolsó negyedben 12.1 %, mig az előrejelzések szerint az idei egész évi csökkenés legalább 15 százalék lesz.
Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, Japán ma már az EU országokat éppúgy birálja mint az USA tétlenségét és passzivitását, mondván, agresszivan s azonnal minden fiskális és monetáris eszközt be kell vetniük, hogy a legrosszabbat elháritsák.
Nyomatékul idén februárban a japán kormány 100 milliárd dollár hitelt nyújtott a Nemzetközi Valuta Alapnak, amely, ma már nyilt titok, csődhelyzetben volt.
Japán azonban, erőfeszitései ellenére nem képes tető alá hozni egy pénzügyi- valutáris integrációt a térségben. S ennek persze paradox módon az USA magas fogyasztása vagy inkább importéhsége az egyik oka, a másik pedig a keletázsiai országok export-vagyis dolláréhsége.
Hiába hozott létre például japán egy kétoldalú fizetési megállapodást Dél-Koreával a két ország valutája között, Korea elemi érdeke a dollárexport.
Az igazi gondot Tókióban azonban Kina dinamikus gazdasági növekedése, hatalmas exportja, és elképesztő ütemben emelkedő katonai kiadásai jelentik. Nem véletlen, hogy alig néhány hete megbukott az 1955 óta gyakorlatilag kormányzó Liberál-Demokrata Párt (mely egy vicc szerint sem nem demokrata sem nem liberális, de párt). Helyét abszolót elsöprő választási győzelem után a Japán Demokrata Párt tölti be, s a kormányalakitás után a jelenlegi Hatojama vezette kabinet nemcsak a teljesen felesleges beruházásokat állitotta le, de megpróbál egy viszonylag reális alapokon nyugvó kinai gazdasági diplomáciát létrehozni, minél gyorsabban.
Az idő sürget, mivel néhány éven belül Kina igazi gazdasági pénzügyi és katonai ellenpontja lehet a térségben, és a világgazdaságban Japánnak. Ezt pedig Japán az USA szövetsége nélkül nem tudja ellensúlyozni.
A kör, úgy tűnik nem be- hanem lezárult. Japán eddig 42 milliárd dollárt költött a dollár stabilitásának fenntartására az ázsiai országok árfolyamveszetésegeinek kompenzálására és ezzel saját valutatartalékainak megmentésére is.
Az elkövetkezendő hónapok kérdése az, hogy mik lesznek az USA pénzügy- és gazdaságpolitikai döntései, hogy a legrosszabbat a világ elkerülje.
A cikkben felhasznált adatok forrása:Stephen D. Cohen, The Superpower as Super-Debtor: Implications of Economic Disequilibria for U.S.- Asian Relations.William W. Grimes, Japan, the Global Financial Crisis, and the Stability of East Asia.Mindkét tanulmány a Strategic Asia 2009-2010: Economic Meltdown and Geopolitical Stability (edited by Ashley J. Tellis, Andrew Marble, and Travis Tanner) kötetben jelent meg, melyet a National Bureau of Asian Research Seattle, Washington, USA, gondozásában adtak ki elektornikus formában 2009 októberében.
Utolsó kommentek