Háromdimenziós filmnéző szemüveg (vörös- és zöld lencsével); ketyegés nélküli, rugós hajtású óraszerkezet; bridzskártya-automata: ilyen és hasonló találmányok (némelyek ma is használatosak) tucatjai köthetők Laurens Hammond elektromérnök, az „elektromos zeneszerszám (electrical music instrument)” megalkotójának nevéhez. Az eszközt csak az 1934. április 24-i szabadalmi lapon nevezték így, egyébként mindenki Hammond orgonaként emlegeti. Laurens Hammond egyetlen hangszeren sem tudott játszani, ám ifjúkorát Európában töltötte és kifinomult modora mellett a klasszikus művészetek, főképpen az opera szeretetét vitte haza magával Amerikába. A Cornell Egyetemen szerzett diplomával járó ismereteket és az I. világháborúban folytatott hadmérnöki tevékenység tapasztalatait (például a tengeri járművek elektronikáját és mechanikáját fejlesztette) már egy New Yorki loft-ban 1922-ben berendezett irodában és műhelyben kamatoztatta. Lényeges találmányai, amelyek hírnevet hoztak Hammond számára, mind ebben a tetőtéri helyiségben születtek. Különös módon a gazdasági világválság vezetett az orgona megalkotásához, hiszen cége, a Hammond Clock Company termékei iránt abban az időben megcsappant a kereslet: luxuscikkekre, például a bridzs-automatára a gondok közepette nem volt szükség. Másodsorban pedig kísérletei során olyan hangjelenségeket tapasztalt, amelyek egyértelműen az elektromossághoz kapcsolódtak: így jutott el korábbi találmányainak egy részét alkalmazva saját hanggenerátorának megalkotásáig, amelyet próbaképpen egy leselejtezett pianínó mechanikájával épített egybe. Az óraművekből átültetett forgó tengelyre 91 hangkereket (tone-wheel) szerelt, amelyek elektromos indukciót keltettek és az elektromágneses hangszedők révén máris képesek voltak a megszólalásra. A megszületett hangszer egyik különleges erénye az volt, hogy nem kellett hangolni, valamint a megszólaló hangokhoz, a hagyományos templomi orgonák mintájára, húzóregiszterekkel (drawbar) a felhangokat is hozzákeverhették.

 

A hangszer nyilvános bemutatójára 1934. április 15-én került sor az Iparművészeti Kiállításon a Radio City RCA épületében, a tulajdonképpeni Rockefeller Palotában, New Yorkban. Hogy egy kiállítás akkor ilyen különösnek számító tematikával kerüljön megrendezésre, abban bizonyára Henry Fordnak, a motorizáció úttörőjének is szerepe lehetett. Fordnak az indusztriális evolúció mellett másik nagy szerelme a muzsika volt, amelyeket egyesülni látott Hammond új instrumentumában. A legendárium szerint az autógyáros vásárolta meg az 1. sorozatszámú hangszert, a bizonyos A-modellt (amely a Ford múzeum leégésekor odaveszett). Ugyanakkor Hammond szerette hangoztatni, hogy az első muzsikus, aki orgonát vásárolt nála, George Gershwin volt; ám az első muzsikus, aki játszott a hangszeren, egy bizonyos William L. Lahey volt. Lahey chicagói kántorként részt vett 1933-ban a készülő hangszer tesztelésén: ekkor Brahms I. szimfóniáját szólaltatta meg rajta. Ezek után evidens volt, hogy Hammond az orgonáját piacra dobva először kisebb, orgona nélkül álló templomokat céloz meg, ahol – ahogyan azt az idő bizonyította is – a hangszer nagyszerűen teljesítette feladatát; relatív kis mérete és tömege (kb. 160 kg) révén könnyen elfért és mozgatható is volt. A kétmanuálos hangszer rövid idő alatt gyorsan fejlődött, pedálsort, zengető- és vibrato effektet kapott, így már nem meglepő, hogy a II. világháború amerikai hadserege számára készült egy hordozható típus is, valamint a hazatérő háborús veteránok kisvárosi hitközösségeibe is kerülhetett így hangszer – ezért úgy tartják, hogy a hit megerősítésében és a katonák visszailleszkedésben is fontos szerepe volt a Hammond orgonának. Az első, Hammond orgonához kötődő No.1. sláger már a háború végét éreztette: az 1944 végén megjelent „Tico Tico” című kislemezen Ethel Smith játszott, aki a Hammond első népszerű sikereinek kovácsa volt.

 

1955-ben megjelent minden Hammondok királya, a B3-modell! A történet innentől már ismertebb, hiszen a populáris műfajok az új modell különleges perkusszív hanghatása miatt rögtön magukénak tekintették az orgonát. A dzsessz éppen a big band korszak végére jutott, mégis hiányzott a masszív hangzás, de persze a Hammond ennél többet nyújtott: addig nem hallható szólókat is eljátszhatott rajta az invenciózus játékos. Míg a dzsessz oldaláról Jimmy Smith, addig a rockzene felől a hatvanas évek surf-zenéje (Beach Boys) és a pszichedelikus rock (Emerson, Lake & Palmer; Pink Floyd) egyaránt sikerre vitte a hangszert. 1967-ben a Procul Harum az „A Whiter Shade of Pale” című dalával teremtett iskolát úgy, hogy Bachot idézett a rockban (az ének alatt húzódó Hammond-téma minden idők egyik leghíresebb rock-témájává vált). Hogy egy rendkívül tág és invenciózus út nyílhatott az orgonisták előtt, egy időközben a Hammond orgonához kapcsolódó új szerkezetnek köszönhető. Keith Emerson; Rick Wright a Pink Floydból; Tony Banks a Genesisből; Rick Wakeman a Yesből; John Lord a Deep Purpleből; Ken Hensley a Uriah Heepből; John Paul Jones a Led Zeppelinből aligha választották volna hangszerüknek a Hammondot, ha 1965-ben a Hammond gyár egykori alkalmazottja, Don Leslie mérnök nem találja ki a doppler-effektus elvén működő, gyorsítható-lassítható forgóhangszórókkal rendelkező hanglebegtető szerkezetét. A Hammond orgona és a hozzá csatlakoztatott Leslie-effekt azóta összenőttek (bár Laurens Hammond és Don Leslie híresen rossz viszonyt ápoltak) és közösen emelték legendává a dzsessztől, a poptól, a rocktól és majd’ minden XX. században megszületett zenei irányzatról elválaszthatatlan hangzást.