Azt megmondani, körülírni, behatárolni, hogy kicsoda valójában Czabán György, s mivel foglalkozik jobbára lehetetlen. Azért lehetetlen, mert a szabályokat rendre felrúgja, megváltoztatja, mindent fordítva csinál. Ha valaki egyet állít, ő azonnal megkontrázza, ha valamit elölről kellene fotózni, ő hátulról teszi, ha egyfajta zenét akarnak ráérőltetni, ő máris hoz egy raklapnyi egészen másfajtát, mindezt azért, mert imád lubickolni a dolgokban, megmártózni gondolatokban, életérzésekben, helyzetekben, az élet által elébe rakott dolgokat játékszerekként kiforgatni, kibelezni, elemeire szétszedni, majd úgy, ahogyan neki tetszik azokat újra összerakni, hogy mindezekben ott legyen a lelki kaland, az öröm, a játék, a meghökkentés, valamint az emberi lélek melege és egy út megannyi izgalmas lenyomata.

Leggyakrabban az éterben találkozom vele, amikor különös reggeli ébredéseit hallgatom. Kevés város a világon mondhatja el magáról, hogy péntek reggelente ilyen eredeti, kifinomult és meghökkentő zenékkel terítik be, majd később olyan kedves nevetésbe fúló lelki tornagyakorlatokkal, mint amikor Gyuriék vitatkoznak, merengnek, agyalnak, veszekednek, s a telefonálókkal folytatott közös agyi hancúrozásaik keretében felébresztik a napot, amely délutánra a hétvégébe simul.

Kevés embert ismerek, aki ennyire kitartott saját ízlése, világa, elvei mellett. Körülbelül húsz éve lehetett, amikor a Közgáz Jazzklubban megismertem, s úgy látom, azóta világa mit sem változott: ugyanolyan friss, kíváncsi, s ha azt a helyzet éppen nem is indokolja, akkor is reményteli. S miközben a világ rengeteget változott, ez Gyurinak nem okozott különösebb gondot, a fényképezésről átevezett a zenére, a zenéről a filmre, a filmről a folyóirat szerkestésre, miközben fesztiválokat szervezett, vizuális brigádot alapított, s jó pár éve újrafedezettjében, a fotográfiában érzi magát igazán otthon, mert benne találta meg igazi nagy szerelmét.

Fényképei közül legelőször azokkal találkoztam, amelyeken az A38 Hajó, úgymond, megszületését örökítette meg. Miközben az ukrán uszály a túloldali Komárom hajógyárában bontásra, majd újjáépítésre került, ő egy gyermek kíváncsiságával és egy őstehetség könnyű és lírai kezével kattogtatta a gépét, s ment egye közelebb a munkásokhoz, huzalokhoz, vasalatokhoz, romokhoz, s bogozta ki a bálnaszerű testből annak titkait, múltját, idejét, s örökítette meg együtt az új elemek beépülésével, miközben érzékenyen játszott a teret behálózó elemek ritmusával, tömegével, súlyarányaival.

Azóta sok fotóját láttam, amelyeken egyrészt a talált helyszínek, tárgyak szinte túlvilági fénnyel csillannak meg és mutatnak magukon túl, másrészt azokkal, amelyek az élet szövetéből emelik ki annak nevetséges, szinte abszurd jeleneteit.

Ilyenek például a Balin készült fotói, amelyek egyikén kecskeszobrok szeretkeznek, a másikon a festőállvány lábán cipőn van, másokon pedig gyönyörű régi buddhista szobrok hallgatnak a rajtuk meditáló mohákkal ölelkezve, azaz képein a triviális dolgok úgy jelennek meg, hogy mögöttük finoman felsejlik a patinás, de lassan feledésbe merülő kultúra megannyi jele és szimbóluma. 

Legújabb képei egy igazi mérföldkövet képviselnek fotográfusi tevékenységében, ugyanis kibontakoztatja rajtuk abbéli elmélyülését, amelyet már a K. Petrys Galériában látott fotóin is érzékelhettünk, a nyilvános helyeken található használati tárgyak és eszközök saját ikonokként való értelmezését, ahogyan egy tűzcsapból nála iránytű lesz, egy utcai vasfedélből egy világmindenséget megjelenítő végtelen, a vízen ringó hajók falából egy sima átjárás, akár papírhajón a végtelenbe.

New York a maga rendkívüli sokszínűségével és pezsgésével, gyönyörködtető és felháborító ellentéteivel, őrült jazz-ével és megannyi más tradicionális és kamu zenéivel a végletekig felcsigázta alkotónkat. Szemtanúk mesélik, hogy képes volt a forgalmas utca közepére kiállni, s addig állítgatni a gépet, amíg minden összejött. Amíg bevillant a felhőkarcoló úgy, ahogy ő akarta, amikor üvegei éppen azt tükrözték, amit ő akart, s amikor az egész ebadta hangulatot végre úgy érezte, végre öszszesűrítette egyetlen felvételben, azt, amit akart, nem is annyira a gondolati összegzés, mint inkább az erőteljes érzelmi festés céljából.

S itt elérkeztünk ennek az anyagnak a kruciális pontjához. Ugyanis miután Gyuri gyönyörű fotóival hazajött New Yorkból, s bár érezte, hogy ezek a nagyon erős töltetű képek megjelínitik azt, amit akart, amit akkor érzett, amelyeken ott a spiritusz és ott a túlvilági fény, akkor úgy gondolta, hogy ez így mégsem elég, mert valahogyan nem eléggé ő, mert nincs meg bennük elég erőteljesen az az életérzés, ahonnen ő jön. Ezért eldöntötte, hogy a képeket, amelyeket a Nyugat csúcsán, New Yorkban készített, kicsit megbolondítja, magyar hangulatot is lop beléjük, egy kis elvontságot a precizitásba, egy kis őrületet, egy kis játékot, szabálytalanságot a rendszerbe.

Majd miután ezzel megvolt, még mindig nem érezte eléggé univerzálisnak a dolgot, így távolkeleti iparosokkal megfestette a felvételeket, mintegy fricskát nyomva ezzel a hazai, mindent eluraló giccs- és gagyikultúra homlokára, egyben visszutalva az amerikai pop artra, mint a máig New Yorkban uralkodó szellemi lét legmélyebb mátrixára, amelyet lám, fillérekért legyárt a kelet, a fény, a hagyomány, a bölcselet hazája.

Így lett e sorozat címe New York, New York, amely csak részben az, aminek látjuk, mert egy vérbeli középeurópai elme ötletének és felvételeinek köszönhetően egy távolkeleti kéz emelte azokat festményekké, amelyekbe így az az őrület is be lett lopva és égetve, amelyben élünk, az itt és most szellemisége jó combosan, mert ezek a képek mindenekelőtt tükrök, az itt és most rafinált tükrei, amelyeket egy képi költő vetett elénk azért, hogy az ő lelkének lázát, rezdüléseit, fényeit és árnyait láthassuk és élvezhessük látszólag más testek által, mintegy az ő önarcképeiként.

 

drMáriás