Nehéz elválasztani a Bukowskit a könyveitől. A legtöbb szövege arról szól, hogy egy szörnyű magányos, alkoholista pali bóklászik céltalanul Amerikában, és mellékesen írogat. Ellentmondásnak tűnik, hogy a stílusa feszes, mondhatnánk szikárnak is. Nem jól szerkeszt, nem építkezik, de a párbeszédek és a szituációk briliánsak. Vajon mikor írt? Mert az alteregója állandóan iszik, baszik, lóversenyre jár, vagy valami nyomorult munkából próbálja megkeresni a következő heti lakbérét. Legalábbis ez a történet. Érdekes mix: sör, whisky, Mahler, Beethoven, sok hányás, hosszú combú nők és minden megfelelés tagadása. Rettenetesen szórakoztató olvasmányok a regényei, tanítani való a viszonya önmagához és a szöveghez. Azt mondja egy nőre, akit kúr, hogy „majdnem olyan csúnya, mint én”. Gonosz, kilátástalan, és nagyon macsó, így valószínűleg a női olvasók számára elérhetetlen.

Úgy tűnik a mester megkésve, de elfoglalja a helyét a magyar kultúrában. Sorra jelennek meg a könyvei, bár időrendben össze-vissza. Ha valaki ismerkedne vele, a helyes sorrend (életrajzi szempontból): A kezdő, Tótumfaktum, Posta, Nők, Hollywood, Ponyva.

Amellett, hogy pompás irodalom, még van egy brutális hozadéka. Engem felszabadított a bio-fitnessz fasizmus hatása alól. Totál nyugiban dohányzom, iszok, és rájöttem, hogy szarok mindenre, ami egészséges. Zsírral főzök, nem mérem a súlyomat, és reggelire pálinkát iszom. Nem érdekel a koleszterinem, növesztem a májam és  várom a többi könyvet. Thank you Mr. Bukowski!