Jó dolog ide eljutni. Csak hosszú, és sok ember segítsége kell hozzá. És akkor legalább itt meg kell köszönjem: a családomnak, Bognár Attilának, Kozári Zitának, Győri Csillának, Bakács Tibinek, Gerhes Gábornak, Robitz Anikónak, Pálos Györgynek, Dudás Mikinek, Tigrincsnek, és mindenkinek aki segített.
Kösz

Illetlenek

Czabán Györgyről általában az jut az eszembe, hogy egy nyugtalan, állandóan polemizáló valaki, igazából filmes, a szíve csücske meg a free jazz. Ami téves. Mert Czabán mindezek előtt – sokan meg fognak lepődni –, egy lírai fotós, akinek a felvételei egy egészen megdöbbentő világot tárnak elénk.
Amit naiv módon várhatnánk a fotóitól, hogy jazz-zenészek nyakatekerve fújják a szaxofont, vagy indusztriális hangultatot sugárzó romokat lássunk, netán valami artisztikusan meghökkentő tájat. Ehelyett fantasztikusan precíz, plasztikus, lírai fotókompozíciókat, amelyek mintha egy Kaurismäki vagy Kim Ki-Duk film hangulatát hoznák tiszta fényeikkel, amelyek a megélt űr őrületéről mesélnek talált jelenetekben, arról az egyre kisebbé és bezártabbá váló világról, amelyben élünk. Egyiken tokiói műanyagkripta-szerűség, ahová az utcai dohánysokat száműzik, másikon egymáshoz ragadt hiperplasztikus döglött halak, a harmadikon szédítő perspektívában egymásnak dőlő hatalmas épületek, megint másikon őrülten rohanó metrótömeg, s még megannyi mindenséggé előléptetett részlet a világ rejtett szövetéből pengeéles dokumentarista líraként rakva a tálcánkra.
Valami furcsa illetlenség lopakodott e képek szövetébe, mert valami olyat mutatnak, amit nem kedves látni: az őrületet. Kicsit úgy, mint a csodálatos flamand festő Jacob Jordaens alkotásain, aki méltón illeszkedik a nagyok sorába Bosch és az idősebb Breughel mellé, ez a Jordaens, aki szinte valamennyi lexikonban úgy szerepel, mint a festő, aki „nem ritkán vétkezett a jóizlés ellen, és némely humoros darabjában durvaságát csakis élénksége tette jóvá.”
Mert, hogy miket festett ez a Jordaens? Leszámítva vallási temájú képeit, a férfiakat sokszor, mint szatírokat, faunokat, azaz ördögfajzatot, a nőket pedig mint valami nagy, testes, bűnbeesett unalmas jószágokat. Emellett többször is megfestette A király iszik című változó kompozícióját, amelyen a különböző beállítások ellenére az udvari arcok nem a legelőnyösebb, hanem sokkalta inkább valós karakterét mutatta meg. Jómagam akkor hűltem el igazán, amikor számos kemény darabja után azt láttam meg, amelyen kis kövér angyalkák egy nagy asztalra helyezik gyümölcseiket, társaságukban mosolygó faunok állnak, akik közül az egyik finoman ráhelyezi az asztal szélére a falloszát.
Illetlenség, mondják a lexikonok, de hát az vajon kit érdekel, amikor iszonyatos erőt és színességet sugárzó remek kompozíciók ezek az őrült barokk remekművek a XVII. századól? Egyébként meg ma már Jordaens képei egyáltalán nem számítanak illetlennek, mert teljesen más jellegű a köz szemérmessége: a ma illetlensége komolynak, szomorúnak, sikertelennek vagy szegénynek lenni, egyáltalán problémákról beszélni.
S itt úszik be Czabán György illetlensége, hogy ő olyannak mutatja meg a világunkat, mint egy iszonyatos másnapossággal küzdő kurvát. Mintha Jordaens ördögei és tehenei a hatalmas bacchanália után felébredtek volna, s valami iszonyatos fejfájással elindulnának egy finn vagy koreai gyárba hétfőn reggel dolgozni, amikor is rádöbbennek, hogy fejbevágta őket a kijózanodás tébolyult felismerésére.
Azé, hogy nincs többé álom, sőt, aludni se tudunk már igazán, csak ébren álmodni, merengeni, szemlélődni, míg rakjuk, csak rakjuk össze a kockákat, amelyek végül egyetlen képet adnak ki, egy hajóét, amelyre felszállva elindulunk majd a végtelen északnak, míg fülünkben visszacsengnek majd egyre csak a bukott angyalok vad sóhajai és a faunok vérfagyasztóan őrült kacaja.

dr Máriás