A magyar filmkészítő ott spórol, ahol tud. Pedig nem kellene, mert évente 5 milliárd forint állami pénzt osztanak szét a filmes szakmában. A 41. Magyar Filmszemle játékfilmes szekciója azonban arról árulkodik, hogy a gazdasági válság közepén nem igazán lehet ennél nagyobb pocsékolást elképzelni. A bemutatott alkotások túlnyomó részét 2-4 szereplővel, egyetlen helyszínre beszorítva forgatták és ehhez társul a csapnivaló technikai megvalósítás (pl.: Halálkeringő; Szélcsend; Köntörfalak; Látogatás). Rengeteg film hangja ugrik, volt, amelyik nyávogott, az atmoszféra hol elnyomja a dialógust (pl.: A vágyakozás napjai), hol pedig egyszerűen lemarad. Több film a filmszalagot kiváltani hivatott RED-technológiával készült, ami gyakorlatilag nem igényel nyersanyagot, és értő alkalmazás mellett filmkópiára nagyítva megközelítheti a 35mm-es nyersanyagra forgatott képek minőségét. A magyar filmes szakma az új kamerának viszont egyelőre csak a spórolós oldalát ismeri, mert az ezzel forgatott képsorok alulexponáltak, tévéjáték-szerűek, a színek fakók, a képek mélységei eltűnnek (pl. Köntörfalak).

A mai magyar játékfilm javát az érezhető spórolás miatt a kamaradrámák szolgáltatják; a morbid, kifacsart, életszerűtlen történeteknek nincsen szerethető figurája. Van viszont gazdagságban élő, hivalkodó, elmebeteg főszereplő, vannak gyilkosságok, csak igazi történetek nincsenek (leszámítva a Bibliotheque Pascalt és a Kolorado Kidet) – és persze nem lesznek nézők sem a mozikban.

A Magyar Mozgókép Közalapítvány új vezetésének nagyon komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy tabula rasát csináljon és megszüntesse azokat az automatizmusokat, amelyek nyomán lényegében minőségi és tartalmi kontroll nélkül áll rendelkezésre a most már bizonyítottan alkalmatlan filmes elit számára állami forrás (inkluzíve a filmezni elfelejtő Jancsó Miklós 100millió/éves apanázsa). Külső szem számára teljesen nyilvánvaló, hogy bizonyos (lehetőleg hosszú) ideig szüneteltetni kell a filmgyártás központi finanszírozását, és meg kell szüntetni a ma fennálló produceri szisztémát. Ugyanis az nem produceri tevékenység, hogy pályázaton pénzt nyerek el az államtól és abból megcsinálom a filmemet, saját forrást pedig képtelen vagyok biztosítani. Ráadásul a filmek jogai semmilyen mértékben nem illetik a finanszírozó államot, a magyar filmek elején nem az áll, hogy „Bemutatjuk a Magyar Állam” filmjét, hanem az, hogy „Az XY Kft. bemutatja Gipsz Jakab filmjét”.

A filmre fordítható központi keretet egész egyszerűen ellopták, mert bűn rossz filmek készültek (kivétel az említett két film), vagy azért, mert a bemutatott alkotás nyilvánvalóan nem kerülhetett annyiba, mint amennyi támogatást kapott. Hányadik filmszemle volt ez a mostani, ami után azt kérdezgetjük magunkban, hogy „Van-e egyáltalán szükség magyar filmre”?