Egyre szorongatóbb kérdés, hogy milyen módon tároljuk szeretett CD lemezeinket. Persze jártam már olyan embernél, aki 10 db CD-vel vígan eléldegélt, na de aki ennél egy fokkal többre vágyik, már annak is lépnie kell valamilyen irányba.
A fali kazettatartó mintájára eleinte hittem a fali CD tartókban, de mára az abba helyezett lemezek menedzselése teljesen lehetetlenné vált. Mikor vásároltam úgy 1000 db CD tárolására alkalmas, falra aggatható, egymásba csúsztatható dobozkákat, azt hittem, jó ideig el leszek ezzel, ha pedig kell, majd rakok még hozzá. Aztán hamar rakni kellett volna hozzá, csakhogy kiderült, az addigi tartóm gyártója új szériát dobott piacra, ami éppen csak annyiban különbözik a régitől, hogy ne illeszkedjen a régivel pontosan. Ekkor jött el az új dobozok berhelésének ideje: a régiekkel kapcsolódó újak esztétikai kihívásait tényleg csak az aprólékos megfigyelő veszi észre és még így is részben átlátható maradt a kollekció. Ám ez a helyzet szép lassan felszámolódni látszott a vékonytokos CD-k, illetve az egyedi dizájnnal rendelkező kiadványok terjedésével, mert ezeknek gyakran éppen csak a gerincére nem fér rá, vagy nem látszik rajta a felirat. Nem baj – gondoltam –, mert precíz rendezgetéssel még így is tudni lehet, melyik előadót hol találom meg és kis időráfordítással nem lesz semmi gond. Közben a különféle típusú tartókkal elszaladt a ló és a tudat alatt kétségbeesetten rendezkedő elme a „csak rá találok az igazira” gondolatával minden praktikusnak ígérkező állványba, szerkezetbe, szerelvénybe, táskába és bőröndbe belekapott. A sokféle CD-tartó egyetlen erénye, hogy lehet belőle anyukának adni, hagy legyen nála is „rend”, de vittem én már nászajándékba is egy nálam be nem vált, egyébként komoly, sok fakkos szekrényt. A probléma továbbra is fennáll, a lemezek itt vannak, sokasodnak, foglalják a helyet és már csak igen nehezen találom meg, amit keresek. Például egy-egy dal különböző verzióinak összevetése elég hosszúkás projekt szokott lenni.
A probléma azonban nem áll meg ennél a pontnál, mert az idő előrehaladtával érkezik a nem várt nehezítés: a gyerek. A kisgyerek könnyen felfedezi azt a típusú CD-tárolót, amelyik a földön áll és onnan gond nélkül kapkodja elő a számára építős –és jól dobálható játékként funkcionáló, számomra viszont értékes és fontos zenéket tartalmazó lemezeket. De legalább ő megtalál olyanokat, amikért én már nem hajlongok le a földre, így csupán néhány parkettán és más játékokkal leköszörült lemez árán újra felfedezek régi zenéket. Az ettől érzett öröm közben elejtett néhány könnycsepp vezetett addig a felismerésig, hogy bizony, itt mentőakciót kell folytatni.
Mostanában szabadidőmben, eszegetés, olvasgatás, nem túl izgalmas filmek nézegetése közben a CD-ket merevlemezre másolom. Azt már most látom, hogy a hozzáférés, a keresés és általában a zenehallgatás könnyebbé válik ettől. Viszont ennek is számos hátulütője van a formátumoktól kezdve a zenekezelő szoftvereken keresztül a számítógépes zenehallgatás környezetének adekvát megteremtéséig. De erről majd egy másik posztban. A CD-k pedig még futnak egy kört és szép lassan elmennek dobozba aludni. De az is lehet, hogy ezt csak Móricka látja így, még nem tudom.
Utolsó kommentek