Mit csinál a blogger New Yorkban? Mászkál, kiállításokat néz és este jazz klubokba megy.

A Guggenheim múzeum lenyűgöző. A Frank Lloyd Wright által tervezett, és nemrég bővített és felújított épület, a koncepció, a kiállítások mérete és átgondoltsága csillagos ötös. Megrázóan érdekes Anish Kapoor Memory című projektje. A múzeum honlapján van egy videó, ami nagyjából érzékelteti, miről van szó.

A másik nagy élmény az Otto Dix kiállítás volt a Neue Galerie nevű intézményben. A termekben korabeli zenék mennek decensen, és kiderült számomra, hogy a Dix a portréi mellett kiváló tájképeket is festett.

A MoMa Marron Atrium nevű terében pedig Marina Abramovic, Jugoszláviában született művésznő adja elő a világ leghosszabb performanszát. Március 14-től május 31-ig minden múzeumi napon, nyitástól zárásig ül egy asztalnál és előre néz. Le lehet ülni vele szemben és viszontnézni, de ha mocorogsz levált a moderátor. És aki nem hiszi, élőben követheti a neten is, csak számoljuk be az időeltolódást. Persze ehhez még az ötödiken életmű kiállítás, és könyv méretű katalógus is van, ahogy kell.

A jazz programokból nekem a Tony Malaby jött be a legjobban a Jazz Galery nevű helyen. És itt felfedeztem egy nagyon kreatív dobost, úgy hívják, hogy Tom Rainer. Nagy élmény volt a Jazz Standard-ben látni-hallani Tom Harrellt, a paranoid skizofréniában szenvedő trombitást.  A csávó olyan, mintha ott sem lenne, viszont a zenei intelligenciája tökéletes. Meg hát a kötelező, a The Stone nevű intézmény, ahol a John Zorn Improv Nighton vettünk részt. A hely brutálisan minimalista, a program csak neten elérhető, semmi fogyasztás, vásárlás, jegyelővétel nincs, odamész fél nyolcra, veszel jegyet, aztán bő egy óra kompromisszum nélküli zene, és lehet eltávozni.

Azért az alkotó embereknek ott sem könnyű. A klubok kicsik, a látogatottság szerény, és a fizetség ezzel arányos. A Village Vanguardban negyvenkét embere fér el, és ez tipikus. A Cornelia Sreet Café ennél is kisebb, és a barátom szemével láttam, hogy az egyik zenész távozóban kifizette a sörét. És bár dohányozni mégúgy sem lehet, azért a patina megvan. Aki ezeken a helyeken föllép, az rajta van a főtáblán.

Delegációnk egy szeles délelőtt ellátogatott a Woodland Cemeterybe. Ez egy bronxi temető, ahol Miles Davis nyugszik. De miért is Sir? Itt meghallgattuk a So What című szerzeményt, és realizáltuk, hogy a mester lassan húsz éve halott. A hely elhagyott, rideg, nincs nyoma semmiféle kultusznak. Pedig itt van eltemetve Duke Ellington, Lionel Hampton, és Max Roach is.

Aztán persze próbáltam CD-ket vásárolni, de meglepődve láttam, hogy a Virgin bezárt. Az alábbi gyönyörű mondatot a honlapjukon találtam: „However, times they are a-changin’, and sad but true - Virgin Megastores are no longer open in the UK, Ireland, Spain, US, Canada and Japan.” Azért a végén találtam pár anakronisztikus kis boltot, ahol még árultak elavult hanghordozókat, de úgy tűnik a CD korszaknak vége. Tudom, a netről sok mindent le lehet tölteni, de mi lesz a lemezkiadókkal, a zenei producerekkel, hangmérnökökkel? A koncerteket nyilván ezután is rögzítik, de hiányozni fognak a komoly munkával elkészített, átgondolt, stúdiófelvételek, sok információval ellátott, igényes kiadványok.