Napok óta forrong a nemzetközi, de legfőképp az ír és a francia sajtó Thierry Henry kezezéséről, s ami még furcsább, unisonoban követelik a francia – ír világbajnoki pótselejtező újrajátszását. A gyengébbek kedvéért: a labdarúgást – márcsak az elnevezés miatt is alapvetően lábbal játsszák, esetleg felsőtesttel vagy fejjel, de a karok használata a kapustól eltekintve tilos. Éppen fordítva áll mindez a kézilabdára, ahol is a lábat befújják a bírók.

A lényeg, hogy a 2010-es focivébére az a francia válogatott jutott ki, amelynek méltán híres és elismert játékosa kétszer is kézzel terelte maga elé a labdát, s a beadásából született góllal kiestek az írek. Maradona 1986-os, egyesek szerint zseniális, mások által inkább undorítónak titulált kezesgólja óta (ekkor az angolok sínylették meg a csalást) nem kapott ilyen kiemelt érdeklődést egy aprócska kézmozdulat.

A kezezés tényét senki sem tagadta, maga az érintett készségesen elismerte a meccs után nem sokkal, ám a játékvezető nem látta, és amilyen gyorsan csak lehet, befújta a gólt. A franciák úsztak a boldogságban, az írek az égbekiáltó hiba ellen tiltakoztak.  A francia TF1 csatorna élőben közvetítette a mérkőzést, a szakkommentátorok mellett ott ült Arsene Wenger, az angol sztárcsapat, az Arsenal nagyhatalmú francia vezetőedzője is – aki amúgy hosszú évekig Henryt is dirigálta- s mindannyian elképedve figyelték az eseményeket. Egyetlen pillanatra sem engedtek a csábításnak, s bár egyértelműen a sajátjaiknak szurkoltak, tényszerűen közölték, hogy a gól nem szabályos.

Nicolas Sarkozy francia elnök a stadion VIP várójából  kényszeredett mosollyal és rendkívül visszafogottan üdvözölte a továbbjutást. Nemúgy Raymond Domenech francia edző, aki örömmámorban úszott, s hosszasan ölelgette Henryt, aki vele együtt rövid ideig a fellegekben járt. A csatár később szóba elegyedett az írekkel, s leszegett fejjel, mint a rajtkapott bűnöző, csendben üldögélt a pálya egy félreeső részén. Henry eleinte, mint később nyilatkozta, nem emlékezett jól a mozdulatára, később azonban beugrott neki, hogy ez egy ösztönös mozdulat lehetett, majd miután kiderült a visszajátszásokból, hogy mi történt, elismerte a (szándékos) kezezést.

Domenech-et a sajtótájékoztatón arról faggatták, nem zavarja-e, hogy simlis góllal jutottak tovább, mire a közutálatnak örvendő edző közölte, hogy ez most itt nem a fanyalgás pillanata, s milyen kár hogy a francia sajtó most is csak picsog, ahelyett hogy ünnepelne.

A másnapi írott és elektronikus médimok aztán össztüzet nyitottak a francia csapat méltatlanul megszerzett győzelmére. S ez a feladat sok odafigyelést kívánt. Egyrészt le kellett szögezniük, hogy Henry az egyik legszimpatikusabb és legsportszerűbb francia focista, másrészt azt is, hogy ez a csapat, mely az utóbbi évtizedek egyik leggyengébb nemzeti válogatottja, kizárólag csalás útján győzhetett. Az ír sajtóban terjedelmes cikkek taglalták a csalást, s a hős kiscsapat méltatlan vereségét a nagy nemzet ellen, de a jelentősebb újságok közül egyik sem követelte Henry fejét, nem hozták nyilvánosságra a mobilszámát. Talán csak Eric Cantona, az egykori angol földre tévedt francia légiós szavai forgatták meg a kést a francia csatár hátában, mikor ezt nyilatkozta: „Az döbbentett meg a legjobban, hogy a mérkőzés végén, a kameráknak is játszva, vigasztalni próbált egy ír játékost, néhány perccel azután hogy átbaszta őt a pályán. Ha én lettem volna ott, három másodpercet sem adtam volna neki.” 

Az ír sajtó célkeresztjébe a francia edző, a francia szövetség és a FIFA került, Domenech pertinens beszólásaival, a francia szövetség méltatlan gyávaságával érdemelte ki a támadást (nem kérték az újrajátszást, amit a FIFA amúgy nem engedélyezett volna), a nemzetközi labdarúgó szövetség anyagi érdekeit valóban jobban szolgálja egy nagy piaccal rendelkező ország csapatának továbbjutása, talán ezért sem erőltetik a videó bíráskodás bevezetését.

A francia sajtóban az eset morális tanulságait taglalták, közéleti személyiségek, filozófusok elmélkedtek arról, hogy a csalás nyílt elfogadása, vagy tudomásul vétele kikezdi a társadalmi igazságosságba, a törvényekbe, a sprotszerűségbe vetett hitet, és rákos daganatként roncsol, ahol csak tud. Az eredmény nem is váratott magára: egy televíziós műsor közvélemény-kutatása azt hozta ki, hogy a franciák 88%-a szerint nem lett volna szabad kijutnia a válogatottnak a vébére. A bilit az borította ki, hogy a csalás tényét a francia és a nemzetközi szövetség a futball velejárójának tekinti továbbra is, s mindezt a nézők pofájába is vágják.

Hogy Henryval mi lesz, nem tudható. A felvételeken látszik a gól utáni zavarodottsága, a morális kín okozta gyötrődés. Pedig minden idők legnagyobb idoljává válhatott volna, a Fair Play örökös nagykövete, gyerekek millióinak példaképe, csak annyi kellett volna, hogy odamenjen a bíróhoz, és közölje: Uram, én csaltam.  Bár ezzel a francia továbbjutás is veszélybe került volna. Így viszont a morális vesszőfutáson túl a reklámszerződései is veszélybe kerültek.

Az egyszeri és megismételhetetlen nagy drámai pillanat a nagy emberektől nagy tetteket kíván.  De Henry nem tudott felnőni a feladathoz, engedett a körülmények szörnyű nyomásának, és feláldozta feddhetetlen imidzsét egy gyatra kis győzelem oltárán. Ezt már csak a kollektív amnézia vagy egy világbajnoki győzelem teheti jóvá. Én az előbbire szavazok.