Már akkor szerettem Berlinbe járni amikor még kettő volt belőle. A keleti rész olcsó volt, meg jó zenék voltak, és a besúgók sem zavarták a mulatságot. A nyugati rész igazi senki földje volt. A foglalt házaival, érthetetlen státuszával, rengeteg furcsa egzisztenciájával maga volt a szabadság. A jazzfesztiválokon túl mindig elzarándokoltam a Checkpoint Charlie környékére, meglátogattam a Fal Múzeumot, fényképeztem. Az első szuper nyolcas filmemet is ott kezdtem forgatni. Aztán húsz éve elmúlt a fal és egyesült, aminek egyesülnie kellett. Akkor sokan féltették Berlint attól, hogy ostoba főváros lesz sok hivatalnokkal és elmúlik a különösség varázsa, de úgy tűnik nem lett igazuk. Berlin ma is élhető, pezsgő világváros, ami semelyik másikhoz sem hasonlítható.

Aztán netokraták lettünk, és Checkpoint Charlie nevet adtuk a blogunknak. Most, az évforduló alkalmából meglátogattuk a helyet, de sajnos sokan voltunk. Rengeteg a turista, sok a szuvenír árus, bár a múzeum ma is megrázó. A felnövő generációnak erősen ajánlom a megtekintését, mert nagyon érzékletesen mutatja fel egy kor őrületét. Csakúgy mint a tábor maradéka Auschwitzban, egy másik korét. Erről meg az a bizarr egybeesés jut eszembe, hogy november kilenc nem csak a Fal áttörésének a napja, hanem a Kristallnacht-é is.

Volt amikor arról énekeltünk, hogy …nemzetközivééé lesz majd aaa világ… , hát ez Berlinben mára megvalósult. Egy működő, pulzáló város, rengeteg kerékpárúttal, könyvesbolttal, klubbal, múzeummal, oroszokkal, vietnamiakkal, remek kocsmákkal, éttermekkel. Ha valaki dohányzik, akkor lehetőleg jó időben kell odahaladni, mert a bioterror már ott is kiűzte eme élvezet hódolóit a kerthelyiségekbe.

És addig is egy friss FOTÓALBUM a városról, erősen szubjektív megközelítésben.