New York brutális, szögletes és praktikus. Ha az ember Prágában, Párizsban, vagy Olaszországban bóklászik, akkor nem kérdéses, hogy mit csinál. Ott van. Mint a többiek. Manhattanben meg mondjuk fölmész az Empire State Building tetejére, vagy kivízibuszozol a Szabadság Szoborhoz. Erős sorban állás és valamennyi dollár kifizetése után ezt jó páran meg is teszik. Én napközben fotósétákkal összekötött múzeumlátogatásokon vettem részt, esténként meg irány a klubszcéna. Lemezekről, meg a szakirodalomból ismertem a legtöbb jazzklubot, ezért úgy közeledtem, mintha templomba mennék.
Átlagos esetben két szett van, hétvégén három. A szett két óra, mondjuk 8-kor és 10-kor egy. Beugró van és kötelező fogyasztás. A hely nagyon pici, benne asztalok. Leülsz, jön a pincér, hozza az étlapot, aztán visszajön, rendelsz valami kaját meg piát. Megkapod, fogyasztasz, megy a zene. Aztán visszajön a felszolgáló, hozza a számlát, és diszkrétem megkér, hogy távozz, mert már kint áll a következő turnus. Közben lemegy a bő egy óra zene és lehet elhúzni. Dohányzás nincs, a sör talpas pohárban. A közönség fele fehér középosztályból, a másik fele turista. A falakon fotók, Coltrane, Mingus, Bird, Davis, Monk, de ma már a zenészek többsége is fehér. Józan kimértség, ipari hatékonyság, kajaszag, és a végén vehetsz valami emléket a gift shopban. Mondjuk egy Blue Note feliratú pólót. Múzeum, panoptikum, imitáció, vendéglátóipar, bohóckodás az egész. Semmi illumináció, katarzis, őrület. A jazz füstben született, alkoholba mártogatták (nem beszélve egyéb szerekről), és mindig a konform elleni lázadás volt a motorja. Fontos szakirodalom erről a korról Miles Davis önéletrajza, ami önmagában is nagyon szórakoztató. Mára meg csak az unalom és a kiszolgálás maradt. Ilyen körülmények között a zenészek is csak a rutint hozzák, azt profin, de ez meg engem nem érdekel. Persze van kivétel, például a Zorn klubja a Stone, ami viszont egy végtelen puritán provokáció ezekhez képest.
Én többnyire kihaladtam valami speciális alkoholboltba, vettem egy kisüvegest, aztán dohányoztam egyet az esőben. Két jó élményem azért volt. A Smoke nevű - szintén füstmentes - helyen a végén följött a színpadra Ray Anderson és villant egyet. A másik egy George Garzone nevű szaxofonos, akiről előtte nem hallottam. Lemezt csak egyet sikerült tőle vennem, de majd a neten rámegyek.
A múzeumok nagyszerűek, de mértéktelenek. Annyi fontos dolog van, hogy nem lehet befogadni egy hét alatt. Meg annyi turista, hogy lépni sem lehet. És mobiltelefonnal fotózzák a Van Goghokat. Fotózni sem egyszerű, mert szűkek az utcák és nagyon magasak a házak. Azért megpróbáltam, de főleg mandinerből. Lásd az albumban.
Aztán egyszercsak hazajön az ember, és úgy érzi milyen jó hely Budapest. Olyan ember léptékű. Jazzklubba meg Bécsbe kell menni. A Porgy (www.porgy.at) ezerszer jobb, mint bármelyik őse New Yorkban.
A New Yorki fotóalbum megtekintéséhez IDE kell kattintani!
Utolsó kommentek