Esbjörn Svensson Trio, Millenáris, november 13.
Sokan fanyalogtak a koncert után, én meg rájöttem, hogy az elsődleges koncertélmény tökéletesen is eltérő lehet, mint amit az adott koncert hangfelvételén később tapasztalunk. Én nem jártam így, csak kicsit: a koncertet rögzítettem, és itthon rájöttem, hogy az Esbjörn Svensson Trio annál is jobban játszott, mint ahogyan a koncerten éreztem. Előszöris a program felépítése vérprofi, hatások állnak egymással szemben, a számok hol egymásba folynak, hol cezúrát húznak – a trió a lehető legtöbb csúcspont elérésére törekszik. Vagyis rendkívül intelligensen bánik a repertoárjával, mindent kihoz belőle, amit lehet. A „Tuesday Wonderland" lemez nem igazán erős, talán az eddigi albumok mind jobbak nála, az E.S.T. mégis úgy forgatta a szerzeményeket (egy kivételével mindegyik innen való), hogy utolérhetetlen daraboknak tűnjenek és a legapróbb momentumok is markáns stílusjegyként jelemezzék Svenssonék zenéjét.
A Royal Philharmonic Orchestra koncertjén gondoltam arra, hogy milyen szörnyű a fehér ember muzsikája, abba a baszom nagy zenekarba nem ültettek be egyetlen színes bőrű zenészt sem. Valahogy az európai "nemes" hagyományok szigorú kitaszítással reagálnak külső hatásokra és ettől mindig ott lesz a sterilitás, a mesterkéltség, a túlgondolkodott szenvtelenség. A Joshua Redman koncert után nagy volt a kontraszt: míg Redmanék a kisujjukból rázták ki a dallamokat és a masszív improvizációkat, addig olyan formájú és hangulatú kompozíciók, amilyeneket az E.S.T. játszik, nem fordulnak elő a természetben. Ez egy pontosan kikísérletezett hangzás nagyon jól megtervezett szerepekkel. Végülis arra jutottam, hogy lehet erény, ha egy steril, megkonstruált világba életet igyekeznek tölteni és legalább a (viselkedés)minták ott gyökereznek valahol az eredetiség körül.
(A fotó a tavalyi koncerten készült)
Utolsó kommentek