A populáris zenetörténetnek nincsen még egy hozzá fogható alakja! Életpályája során az összes megjelenő stílusirányzat hiteles képviselőjeként a nagy beat nemzedék, a Woodstock-generáció tagjai közül utolsóként a mai napig is folyamatosan megújuló intenzitással alkot. Az élet annyi sorscsapást mért rá, amennyivel öt életet is nehéz lenne végigküzdeni, és a döbbenetesen fordulatos karrier legszerethetőbb jellemvonása is valahol itt húzódik meg. Marianne Faithfull a harcot soha nem adja fel, a hullámvölgyekből rendre megsokszorozott erővel tör a felszínre: legutóbbi turnéját (beleértve a budapesti fellépést is) súlyos betegség miatt kellett lemondania, de a műtét után néhány hónappal íme, színpadra áll, és bizonyosan mágikus hatást fog gyakorolni a közönségre legsikeresebb dalainak előadásával, hétfőn este a Művészetek Palotájában.
Az énekesi karrier kezdeti időszaka erőteljesen kötődik a Rolling Stoneshoz. 1964-ben Mick Jagger és Keith Richards első közös dala, az „As Tears Go By” rögtön a slágerlisták felső régiójáig juttatta az akkor 18 éves, bársonyosan lágy hangú, üde szépséget. A közvélemény élénk érdeklődése mellett szinte tinédzserként került a pop-rock biznisz megpróbáltatásokkal erőteljesen feszített világába, ennek megfelelően a Stones tagjaival, elsősorban Mick Jaggerrel folytatott intenzív kapcsolatának viharos történései rendre a magazinok címlapjait ékesítették. Ez idő alatt fél tucat albuma jelent meg, de érdekes módon, a „Summer Night”, a „This Little Bird”, a „Come and Stay with me” és mindenekelőtt a „Monday, Monday” populárisan naiv hangzása ellenére kevésbé vált a slágerlisták emlékezetes szereplőjévé, hiszen az előadói habitus mélységei már a pályaszakasz első periódusában megmutatkoztak. 1970-ben szakított Jaggerrel, és a Rolling Stonestól eltávolodva csupán a drogok hatását vihette magával: mélyre sodortatva, a Londoni utcákon élt két évig, miközben többen próbálkoztak talpra állításával. 1976-ban készített Mike Leander producerrel egy albumot, amely végül csak 1985-ben jelent meg, míg 1977-ben a punk zenész Ben Brierly közreműködésével a „Dreaming my Dreams” című száma az ír listákon bukkant fel. Ám az igazi visszatérést, a közel tízévnyi kihagyás után, a ma már klasszikusként emlegetett „Broken English” album jelentette 1979-ben. Az énekesnő rendkívüli átalakulásának legfeltűnőbb részlete a magasan csengő, gördülékeny énekhangot felváltó, egy oktávnyit mélyült, karcosan rekedt, már-már a beszédhez közelítő megszólalás volt. A lemez más irányból, a művészeti alapállást tekintve is újat hozott: Marianne Faithfull elmélyülten gondolkodó, a világ sorsáról megkerülhetetlenül véleményt formáló művésszé változott. A címadó dalt Ulrike Meinhof, a Baader-Meinhof terroristacsoport női tagjának alakja inspirálta, de a katolicizmus társadalmi szerepéről („Guilt”), a szexualitásról ("Why D’Ya Do It?") és a kiábrándult középosztályról („The Ballad of Lucy Jordan”) is szólnak a „Broken English” szövegei. Több dalhoz készített videoklipet Derek Jarman, a kísérleti film irányából az éppen akkor a nagyjátékfilm irányába forduló rendező. A „Broken English” képi megjelenítése nyilvánvaló parafrazeálása a Pink Floyd aktuálisan friss „The Wall” című film-operájának: ennek utóhatásaképpen Marianne Faithfull játszotta 1990-ben a Berlini Fal lerombolásakor a grandiózus rendezésben élőben előadott zenedarabban a főszereplő szigorú anyját. A siker ellenére a kábítószerek iránti függőség a nyolcvanas évek közepéig meghatározta Marianne életét, míg nem találkozott Hal Willner producerrel, aki a Kurt Weill előtt tisztelgő, „Lost int he Stars” című gyűjteményes albumot hozta létre 1985-ben. A „Ballad of the Soldier's Wife” előadása revelációszerűen világított rá, hogy Bertold Brecht és Kurt Weill dalainak mai értelmezés szerinti, gondolkodó és nagyszerűen vele együtt élő előadására Marianne Faithfull a legalkalmasabb. A gyötredelmesen felbolydult világ muzsikáját tükörként helyezi a mai világgal szembe a belső vívódásokkal sokszorosan telítődött, díva alkatúvá formálódott énekesnő pokoli mélységekből feltörő mételyező hangja.
Faithfull a kilencvenes években elénekelte még a „Hét halálos bűn”-t, a „Háromgarasos operá”-t és további teljes albumokat szentelt Weill dalainak. Mindeközben olyan zseniális alkotókkal dolgozott együtt, mint David Lynch házi filmzene-szerzője, Angelo Badalamenti („A Secret Life”, 1995), a sokak által eddigi legjobb lemezének tartott „Before the Poison”-on (2005) PJ Harvey, Nick Cave vagy a „Kissin’ Time”-on (2002) Beck, Billy Corgan, a Pulp és Dave Stewart. Az iránta tanúsított érdeklődés nem pusztán a tiszteletről szól, hiszen olyan alkotók keresik társaságát, akik kompromisszummentes munkáikkal a modern zenei gondolkodás letéteményesei. Marianne Faithfull több mint negyvenéves pályafutással a háta mögött, így, hatvanévesen is megkerülhetetlen főszereplője a zenei világ sodró eseményeinek.