A mai napon 20 éve halt meg a poptörténelem legnagyobb szemétládája, Serge Gainsbourg. Hatása ennek ellenére, de lehet, hogy éppen ezért különlegesen nagy. Gainsbourg kanonizálódott: dalait a legmenőbb avantgárd jazz-zenészek dolgozzák fel, és nagyon kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy cselekedeteit, alkotói hozzáállását, a nyilvánosság előtt tanúsított magatartását a hozzá hasonló tökéletes egységben megvalósították volna.



Gainsbourg maga volt a rock and roll, David Bowie, Mick Jagger, John Lennon vagy Jim Morrison kispályás kezdőnek tűnnek mellette: mindegyiküknél sokkal jobb, kifinomultabb dalszerző volt. Érdemes összevetni azt a dalt, amit Gainsbourg írt Marianne Faithfullnak azzal, amit a Rolling Stones írt Faithfullnak ugyanabban az időszakban. Gainsbourg nagy képessége az volt, ahogy alanyait helyzetbe hozta: például Faithfull is egy (Gainsbourg által) neki írt filmszerepben énekelhette el ezt a dalt a Godard-filmekből ismert Jean-Claude Brially mellett.

A dal tehát Gainsbourg értelmezésében nem állhat magában, és valóban, sokkal inkább emlékszünk a dalait övező botrányokra és kerettörténetekre. Gainsbourg életművére nyugodtan tekinthetünk úgy, hogy azt szinte teljes egészében a farkához címezte. A dalokban közreműködő énekes lányokra szexuális segédeszközként tekintett és egyáltalán nem érdekelte, kinek milyen lelki sérülést okozott.



Például France Gall EBBEN a kisfilmben elmeséli, hogy 18 évesen miként érintette, amikor a szövegében ánizsos nyalókáról szóló dalról csak ő nem tudta, hogy a szopásról szól. Annyira Gainsbourg bűvöletében élt, hogy nem is feltételezte a nála 20 évvel idősebb férfiról annak valódi szándékait (az eredeti, nyalókának öltözött lányokkal készült klip ITT, alább a Gainsbourggal közös felvétel).


Gainsbourgot sokan irigyelték, mert taszító külseje ellenére (Káposztafej volt a gúnyneve) a kor bálványozott nőideáljai voltak partnerei. Brigitte Bardoval a ’68-ban folytatott intenzív kapcsolatnak például ez a dal lett az eredménye:


Majd ’69-ben a 69-es pozícióról, mások szerint az anális szexről elénekelte Jane Birkinnel a Je t’aim-et, amit persze sok országban be is tiltottak. Szerintem még ma is van, aki erre a dalra kúr.


A Jane Birkintől, illetve mondhatjuk, a Je t’aime-ből született gyermek, Charlotte is apja hálójába került. Az akkor 12 éves lány apjával elénekelte a Lemon Incest-et, vagyis a dal már a címében hordozta a vérfertőzés szót.



Gainsbourg élete a botrányokról, a polgárpukkasztásról, a határok átlépéséről szólt. Nincsen indok, ami morálisan menthetné, de azt hiszem a művészetben a morál az egyik utolsó szempont. Gainsbourg magát adta, ő nem hazudott és bátran kiállt a külleméből és zsidóságából adódó gyermekkori komplexusaira válaszul kialakított provokatív, alkoholista énjével: „Itt vagyok bazmeg, lehet rugdalni”! És a jelek szerint ezt a művészvilág és a közönség imádta. Mert tényleg ki az, aki mindent felrúgva szarik az álszent külsőségekre és a lényegről beszél? Íme, kedvenc jelenetem, amikor Gainsbourg Whitney Houstonnal találkozik: