Checkpoint Charlie

Minden nagy zenész életében elérkezik a pillanat, amikor szülőhelye előtt kíván tisztelegni. Greg Osby 43. születésnapjára meglepte magát egy albummal, amelyre gyermekkorának hangulatait varázsolta. St. Louis amúgyan is a jazz egyik ősotthonának számít, a századelőn számtalan klub, zenekar működött ebben a városban. A nagy fellendülés jele volt 1904-ben a nyári olimpia megrendezése, amely társadalmilag is virágzó környezetet biztosított a város modernizációja előtt és ezen keresztül a zenekultúra megtelepedésének. De a lemez nem ver gyökeret ebben a városban, csupán innen indul és ide tér vissza.
A Blue Note ismét egy olyan csapatot szervírozott számunkra, amelyen egyértelműen tapasztalhatjuk, hogy a jazz műfaja mára sem bizonyult holtvágánynak, és nagyon komoly fejlődési lehetőségek rejlenek egy-egy remek előadásban, illetve esetünkben egy kiváló hanglemez-felvételben. Greg Osby ezzel a lemezével végképp az alt-szaxofonosok legkiválóbbjai közé emelkedett. Karrierjében szemezgetve talán nincsen olyan markánsan felfedezhető irányvonal, mint a hosszú ideje állócsillagként emlegetett nagyágyúknak: játszott funkyt, egyszerű tizenkét körös bluest, különféle formációkban szerepelt sideman-ként. Persze a kreatív kollegák mindig is figyeltek az avantgárd iránti vonzalmára. Ennek példája, hogy jó darabig Andrew Hill oldalán is játszott – már a nyolcvanas évek közepén.
Számomra Osby egyszerre nőtt ki amikor szembetalálkoztam a Symbols of Light című albummal. Elképesztő bátorságnak tartottam az alkalmazott vonós-kvartettet, amely nem pusztán a szokásos mázzal kenegette az Osby kompozíciókat, hanem valós értéket adott szaggatott modorával a keményen megragadott melódiáknak. Komoly szekcióként kezelt vonósokat nem igazán hallottam még jazzben, legalábbis ennyire kitalált szerepet talán még senki nem tulajdonított egy komplett vonósnégyesnek. Az új lemez pedig nem más, mint egy sztenderd-gyűjtemény: ahogy a fülszövegben olvasható, Duke Ellington 1927-ben bemutatott East St. Louis Toodle-Oo-jától kezdve jó hetven évet karol át a 9 szám. Kiváló zenésztársak csatlakoztak Osbyhoz, akik közül elsőként Nicholas Paytont trombita- és szárnykürtjátékát kell elsőként megemlíteni, ami kifejezetten passzol az alt-szaxofon mellé. Paytont hallgatva kezdünk hezitálni, hogy a jazzen belül hova is soroljuk ezeket a feldolgozásokat. Valóban, Osby rengeteg modernista gesztust vonultat fel, azonban mégis megmarad az eredeti kompozíciók jó öreg formájánál. A trombita oly sokszor csámborog a szomszédos hangnemekbe, oly ügyesen imitálja a többi hangszer ritmusait, hogy mégsem lehet pusztán klasszikus számok egyszerű interpretációjáról beszélni. Elképzelem, milyen nagyszerű zenekarvezető lehet Osby: hogyan irányítja társait és ezért alapozza magabiztosan a két rendkívül tehetséges ifjú titán, a zongorista Harold O’Neal és a dobos Rodney Green játékára a ritmusszekciót, kiegészítve a nagyon friss hangszíneket felvonultató bőgős, Robert Hurst társaságával.
Nekem a legfontosabb ebben az albumban az, hogy valaki végre szinte észrevétlenül, a mára népszerű muzsikák irányából képes a közönség figyelmét az enyhén kísérletező, szolid, de nem megalkuvó avantgárd irányába fordítani – mégha ez a némi múltidéző patriotizmussal is társul.