2006-ban a Kispál és a borz a legeslegelső felállásában adott néhány koncertet. Akkor úgy tűnt, ez majd új lendületet ad a zenakarnak, és az A38-on tartott szeptemberi koncert elég erős is volt (ebből készült koncertfilm). Előkotortam egy írást erről a koncertről, ami nem az éleslátásról tanúskodik a jövőt illetően, de 20 éves összefoglalónak akkor nagyjából elment.

Öreg, kövér köcsögök

 

Még jó, hogy Lovasi András öreg, kövér köcsögnek minősítette magát a Sziget-koncerten, legalább lehet kicsit rugózni a magyar rock állapotain, ha vannak egyáltalán állapotai. Lovasi lehetőség szerint helyzetet teremt, onnan a szemüvege mögül mindig kipattan valami, így mellette szegény Kispál András kapkodhatja a fejét, hogy már megint forr a légkör a zenekar körül. Persze, ahogy figyelem, ő ezt jól tűri, vagy legalábbis úgy csinál, mint aki csak a gitárjával és a hozzá tartozó rendkívül testes életmű gyakorolgatásával és fejlesztgetésével volna elfoglalva. És egyébként is miért ne forrhatna a levegő Magyarország legjobb és egyben legkedveltebb zenekara körül?

Hogy Kispálék a legkedveltebb zenekar, azt az első látásra nyákos médiahacacárénak tűnő „Álomsláger” nevezetű közönségszavazás igazolja. Nincs mit tenni: hiába a téma és apropó híján a semmiből előugrasztott magyar kedvencekre vonatkozó kérdés, több tízezer regisztrált szavazó Máté Péter „Elmegyek”-je és a Dés László által megénekeltetett Presser Gábor „Nagy utazás”-a után a Kispál és a Borz „Ha az életben” című dalát választotta az ötszázas listából a harmadik helyre! És hogy miért a legjobb? Egyszerű: mondjon bárki jobbat! Ha röviden végiggondoljuk, hamar rájövünk, a mai együttesek között nincsen másik közel húsz éve elementáris erővel működő zenekar, és ami a fontosabb: magas színvonalon működő, megújulni képes zenekar – a lélegeztető-gépen mesterségesen életben tartott néhány kiváltságos számbavétele cinizmus volna. A magyar pop-rock-punk-alternatív közegben, vagy ahogy sokan nevezik, a könnyű zenében, a Kispál kezdeti dalai ugyanannyira húzósak, mintha ma születtek volna, és most nem is nagyon szaladnék az időben ennél tovább. A zenekar egy ideje az eredeti, 1987-es kezdeti felállásban is koncertezik: mostanra az általános Kispál, a csendes-ülős és a Bandis program mellett a Kispál Original is részét képezi a repertoárnak. A kiváltó ok állítólag Bräutigam Gábor, neki kellett újra megélhetést biztosítani, aztán Lovasiék vannak annyira jófejek, hogy a mítoszépítés és a törtető fejlődés helyett nyomakodnak ismét kicsit egykori dobosukkal. Bräutigam az „Ül” lemezig, 1996-ig volt a zenekar tagja, de már a „Sika, kasza, léc” bonyolultabb ritmusai is gondot okoztak neki (Kispál szerint nem bírta a 13/8-ot), ezért kerestek helyette mást akkor. Ez 5 album, sokak szerint a legjobbak és legegységesebb albumok, az első három legalábbis, mikor még nincsen billentyűs hangszer. Szerintem inkább korszakok vannak a zenekar életében, amelyeknek határai gyakran a dobosok cserélődése környékére esik, de olyan nagy különbség nincsen például az előadói habitusban, legfeljebb Lovasi énekhangjának tónusa sötétedett kissé, mondjuk mint amikor a koloratúr szoprán drámaivá érlelődik. A mag úgyis mindig a poptörténetileg meghatározó jelentőségű Lovasi-Kispál együttállás lesz, de nem haladhatunk el szó nélkül amellett, ahogyan megteremtették saját nosztalgia fellegvárukat.

A rocktörténelemből ismerhetünk hasonló gesztusokat: az egyben maradt zenekar a távozó tag(ok) útját követi, nincsen különösebb harag. A legaktuálisabb példa a Pink Floyd és a zenekarból az első lemez után, 1968-ban távozó Syd Barrett esete. Barrett júliusban meghalt és a hírt maga a Pink Floyd tudatta a közvéleménnyel. A Kispál és a Borz Syd Barrettje Ózdi Rezső, aki az első lemez előtt távozott a zenekarból. Lovasi elmesélése szerint akkoriban ő még tábortűzi akkordokat ritmusgitározott, miközben egy sort ő, egy sort pedig a basszusgitáros Ózdi írt. Ózdi ennek megfelelően néhány számban játszik az újonnan alakult régi felállásban, a szomorkás, befelé forduló tekintete ellenére meglepő kedélyességgel. Hogy miért szállt ki, azt már ő sem tudja, de egy anekdota szerint egyszer Szeged felé félúton a kocsiból kiszállva köszönt el társaitól, azóta a Gázműveknél dolgozik. A basszusgitárt Lovasi nyakába akasztották, aki a hangszer használatának újraértelmezésével ugyanolyan különleges hangszeres zenésszé vált, amilyen énekes, szövegíró és nyugodtan mondhatjuk, költő. A basszus, mint mély gitár mást jelent, mint a ritmus-szekciót erősíteni. Kispál cizellált és pontosan eltalált szólamait, hangzásait a natúr basszus hangjával és gyakran melodisztikus szerepével jól támogatja az éneklés közben Lovasi. Igaz ujjal nem tud pengetni, csak ha nem énekel, de a technikai képességek, a muzsika ismeretének padban való elsajátítása azt hiszem különösen jelentéktelen kérdések ahhoz képest, amilyen erővel megszólalnak jó két és fél órában a slágerek.

Hogy slágerek –e a Kispál dalok, nem tudhatjuk, helyesebben ez a kérdés a magyar zene neuralgikus pontja. Dalaikat a rádiók nem játsszák, sok a ritmusváltás, állítólag zavarja a sofőrt; a klipjeiket a zenetévék visszadobálják, oda szebben fényelt, profi alkotásokat várnak. Lovasi azt mondja koncert közben, hogy „fasznézés”, szarnak az ilyesmire. A Kispál és a Borz puszta jelenléte válasz arra, hogy a zene létezik a médián kívül is: úgy váltak Magyarország tulajdonképpen egyetlen komoly életművel rendelkező folyamatosan alkotó zenekarává, hogy nincs promóciójuk, koncertjeikre mégis ömlik a közönség – az első sorban 12-65 évesig sorakoztak a népek. Mostanság rocktörténelmet van módunkban hallgatni, a húsz éve tartó erő fogantatásánál lehetünk megint jelen.