Szerzőtársunk, Ali Baba nick-je eltűnt valahogy, ezért én posztolom írását.

A város telis tele fotókkal. Ezeket emberek készítik.

Egy.

Középkorú, szemüveges férfi néz ránk. Egyenesen a szemünkbe.  Netán el szeretne valamit adni? Vagy műsort vezet a kereskedelmin?
A férfi nem úgy néz ki, mint egy média celeb. Nem indul a Megasztáron, bár hosszú haja alapján előadóművésznek is elmenne. Operaénekesnek. Vagy plébánosnak.

Öltönyt visel, kék (azaz visszafogott színvilágú) nyakkendőt, mely pont jó, tehát nem fojtogat, a tartás egyenes bár nem hivalkodóan délceg, a kompozíció nyugodt, a fények kiegyenlítettek, a derítés dominál, karakteres főfény nélkül. Nincs árnyék vagy ránc, a bőr sima, a szemüvegen keresztül is jól érzékelhető az egyenes tekintet. De hova is irányul? Reánk? S ha igen, mit sugall a fotó? Tájékoztat? Kommunikál? Dekorál? Eligazít?
Egy fényképet látunk, amolyan objektív félét, tárgyszerűt és érzelemmenteset. Netán igazolványkép? Osztálytabló? Bár ez utóbbi is a személyiségről szól.
A férfi arcán nem nem látszik érzelem.
Vagy azért mert nincs, vagy azért mert a fényképész mindent elkövetett, hogy ne is legyen. Vagy azért, mert a megrendelő úgy rendelte meg a fényképésztől, hogy ne is legyen.
S mégis, a férfi arcán nem nem látszik más, mint szorongás. Talán a szemüveg teszi, talán a túl nagy a felület, a kreativitásmentes forma. Talán a száj a hibás, a kicsit ügyetlenül összezárt ajkak melyről az elharapás jut eszünkbe, talán ez a száj az egyetlen karakteres elem ebben az amúgy tökéletes semlegességre törekvő fotóban. S ettől életre kel a szüzsé, az aggodalmas tekintet, bár lehet, hogy mindez az alkotó szándékai ellenére történik. Bár gúzsba kötve, de kommunikálni kezd a fotográfia.
S ha mindezt a metróban látjuk, biztosan nem megyünk a peron szélére.
Mert bármikor jöhet a szerelvény.