Szombaton ünnepi koncertet tartott a MüPá-ban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fennállásának 85. évfordulója alkalmából. Az első félben a sokak által renegátnak tartott emigráns Dohnányi Ernőnek a Szózatot a Himnusszal egybemixelő „Ünnepi nyitány”-át; a kínos hidegverejtéket termelő Brahms-féle „Magyar táncok”-ból hármat; és a Kocsis-Ránki párost a színpadon újra egyesítő III. zongoraveresenyt Kadosa Páltól játszották (Kadosa volt mindkettejük zongoratanára az Akadémián). A szünet után Bartók legnaivabb nagyzenekari művével, a „Kossuth” című szimfóniai költeménnyel kezdtek. A mű megírásakor a fiatal Bartók még mit sem tudott a vidéki parasztság népdal-kincseiről, ám Kossuth néhány évvel korábbi halála még valamiféle hagymázas önsorsrontó nemzeti ideológiával töltötte el. Ehhez kellett viszonyítanunk Kodálynak a „Fölszállott a páva” kezdetű népdalra készített variációsorozatát (16 variációval), ami megírásakor, 1937-ben olyan messze állt a nemzetközi kompozíciós trendektől, mint a zenetörténet során kortárs darab soha – de a magyar nép szívét a páva felfelé való szálldosása dicsőséggel töltötte el.

Annyi attilába öltözött, szigorú tekintettel párosuló szívott arccal járkálgató embert ilyen sűrűségben még soha nem láttam előfordulni, mint a szünetben. Ugyanakkor szabadelvű értelmiségiek is szép számmal felsorakoztak; például olyan írók, akikre az irodalmi Nobel-díj esélyeseinek latolgatásakor évek óta bizonyossággal teli mosollyal bólogatunk. A programon, így a Nemzeti Filharmonikusokon keresztül az állam kiegyensúlyozott kultúrpolitikát közvetített jó szándékú bárányai felé. Ez politikának biztosan remek, de koncertműsorként végtelen sablonos, unalmas és kihívásoktól menekülő tutyi-mutyiságot eredményezett. Hiába kovácsolt Kocsis Zoltán technikailag remek együttest a Nemzeti Filharmonikusokból, ha zenei állítás nem fogalmazódik meg egy fontosnak ígérkező koncerten: szarok arra, hogy mindenkinek jó legyen!