A Yamantaka Eye/John Zorn Duo valójában két vaddisznó gyönyörű találkozása. Zorn altszaxofonon ad ki olyan hangokat, amiért azonnal eltávolítanák a legtöbb zeneiskolából, Yamantaka Eye pedig a saját hangja és különféle elektronikák segítségével sokkolja a hallgatót. A legdurvább videó játékok zörejei ehhez képest nyálas giccsek. Erő, rettenet, és kreativitás az eredménye new yorki avantgard és tokyói kreténség nem teljesen véletlen találkozásának. Az urak 1986 óta játszanak együtt, három albumuk jelent meg eddig a Nani Nani 1995-ben, a Naninani II 2004-ben, és a Zorn 50. születésnapján rögzített koncertfelvétel.
Katartikus és az infantilitás határát súroló zene. A hightech, a meditáció, és ostoba zajok meghökkentő egyvelege. Minden jólfésült, zeneszerető embernek kihullik a haja tőle, ugyanakkor a gyerekeknek egyáltalán nem meglepő. Hiszen egy harcos, kardozós számítógépes játék hangkulisszáihoz képest nagyon is emberi.
Nincs dallam, sem ritmus, nem építkezik az anyag, nincs eleje, sem vége, de még közepe sem. Nincs rendszer, túl van a jón és a rosszon. Egzisztencialista vicc, mely a nyersesség, a spontaneitás, a „közvetlen rámutatás”, a ficam kultuszát szolgálja. A sokkterápia enyhe formája, mely a személyiségnek azt a felét hivatott megszólítani, amit a társadalmi kódex elnyom. A spontaneitást, a váratlan elemet, a paradoxont használja, aminek a segítségével tudatára ébredhetünk saját tudattalanunknak. Amikor megszűnik a cselekvő és az önmegfigyelő én közt a különbség, és megtanulunk automatikusan, transzban cselekedni. És akkor már a zen buddhizmusról beszélünk, ahol a mester és a tanítvány között lezajló rövid, éles kérdezz felelek játék ( mondo ) vezethet el a hirtelen megvilágosodáshoz ( szatori ). Arthur Koestler ír erről a Japán című könyvében. És én közben a Zorn/Eye duót hallgattam. Ez egy posztmodern zazen meditáció, és egy tál rizs.
Katartikus és az infantilitás határát súroló zene. A hightech, a meditáció, és ostoba zajok meghökkentő egyvelege. Minden jólfésült, zeneszerető embernek kihullik a haja tőle, ugyanakkor a gyerekeknek egyáltalán nem meglepő. Hiszen egy harcos, kardozós számítógépes játék hangkulisszáihoz képest nagyon is emberi.
Nincs dallam, sem ritmus, nem építkezik az anyag, nincs eleje, sem vége, de még közepe sem. Nincs rendszer, túl van a jón és a rosszon. Egzisztencialista vicc, mely a nyersesség, a spontaneitás, a „közvetlen rámutatás”, a ficam kultuszát szolgálja. A sokkterápia enyhe formája, mely a személyiségnek azt a felét hivatott megszólítani, amit a társadalmi kódex elnyom. A spontaneitást, a váratlan elemet, a paradoxont használja, aminek a segítségével tudatára ébredhetünk saját tudattalanunknak. Amikor megszűnik a cselekvő és az önmegfigyelő én közt a különbség, és megtanulunk automatikusan, transzban cselekedni. És akkor már a zen buddhizmusról beszélünk, ahol a mester és a tanítvány között lezajló rövid, éles kérdezz felelek játék ( mondo ) vezethet el a hirtelen megvilágosodáshoz ( szatori ). Arthur Koestler ír erről a Japán című könyvében. És én közben a Zorn/Eye duót hallgattam. Ez egy posztmodern zazen meditáció, és egy tál rizs.
Utolsó kommentek