A szolgáltató jól bekívánta ezt az évkezdetet, így csak most bírok visszajönni a jazzlistával. Ezért sűrítek, és a maradékot egyben közlöm. Tehát következzék az a 10 jazz koncert, amelyek idén szerintem a legjobbak voltak. A lista korábbi helyezettjei ITT böngészhetők.

10. Eugene Chadbourne (A38, július 19.)

Chadbourne baráti látogatásra ruccant át a nickelsdorfi „Konfrontationen” után egy előre meg nem hirdetet estécskére. Voltunk is vagy negyvenen a Derek Bailey és Woody Guthrie keresztezéséből létrejött pöngető bolond koncertjén. A kezében tartott fa tákolmányt többen bendzsónak vélték, a bluegrass pedig új életre kelt – még ha a belé lehelt lélek nagyon hasonlított a John Zorn-féle avantgárd viselkedésére is.

9. Christof Lauer és a Dresch Quartet (A38, október 27.)

Belső forrásból tudjuk, hogy a hesseni szaxofonost eredetileg egy másik hangszertárs mellé kívánták állítani importőrei, ám az értő szervezők felismerték a Dresch-Lauer rokonságot. Sokszor találkozunk magyar jazzer és nemzetközi szándékok összefonódásával, ám azok kivétel nélkül képtelenek voltak szerves folyamatokká transzformálódni a színpadon. Most csoda történt, Lauer beszélte a Dresch-dialektust, németes precizitással felkészült a repertoárból, valamint hozta sajátos ízű darabjait is. Egymásra figyelés, értelmes zenei párbeszédek, finom és jó irányba tovagördülő ütközések.

8. Jamie Saft Trio (Trafó, március 19.)

A repertoár szerint Bob Dylan és John Zorn találkozott, a fő tanulság azonban, hogy dzsessz, pop, rock és folk között nem is olyan áthághatatlan az a meredély.

7. Ulrich Gumpert plays Satie (III. Újbuda Jazzfesztivál, szeptember 6.)

Gumpert nagyon bénán játssza a Satie-darabokat, talán éppen ezért ő az egyetlen igazi Satie-specialista. Maga Satie is kb. ebben a tónusban pötyögött a Montparnasse kocsmáiban, ugyanis darabjai a darabolható figyelemről, a megrögzöttség útvesztőiről, az egymást követő, de ki tudhatja, miféle rend szerint szervezett hangokról szólnak. A koncerten a 6 Gnossiene-ből 5-t hallhattunk (szerencse, hogy Satie halála után a barátok megtalálták az addig ismert 3 variáció társait a pianínó mögé csúszva). Azt pedig mindenkinek szabad asszociációjára bízom, miért jazz egy századelős impresszionista szalon est!

6.  Joshua Redman Trio (Millenáris, november 10.)

Bődületes erőt hozott Redman a papa halálának évében. A hangja tökéletesen beérett: a hibátlan hangszertudás párosul az okos szerzeményekkel, a húzós átiratokkal.

5. Mats Gustafsson szóló (III. Újbuda Jazzfesztivál, szeptember 7.)

Méghogy Svédországban minden szép és jó?! Akkor miért akartak agyonvágni egy gigászi bariton-szólóval? És mi volt az a 100 éves kéménycső, aminek a farkincáját húzgálta?

4.  Courtney Pine (A38, március 13.)

Kétórányi őrület, a fokozhatatlanság fokozása. Szegény Pine-t annyiszor leírták, pedig ha valaki, ő egyfolytában a megújulás állapotában van. Számára a jazz immanens háborút jelent, Afrikába jár hónapokat tölteni a helyi kis tökimanókkal, hogy aztán az öklét magasba emelve tülkölje szana-széjjel a fejünket.

3. Medeski, Scofield, Martin and Wood (Millenáris, július 3.)

A Scofield tata egyesek szerint sokat rontott rajta, szerintem meg működött. Máshogy, mint a trió, de ez egy szép, kerek egység volt. A zenészek külön-külön és így, tömbbe rendezve is zseniálisan mozogtak hangszereik mögött, igaz Medeski a szokásos szettnek csak a felét kapta (pl. nálunk beszerezhetetlen a Mellotron), de sebaj, ennek megfelelően karatézott a billentyűkön.

2. Brad Mehldau Trio (Művészetek Palotája, november 8.)

A harmincas generáció egyetlen korszakos zsenije! Brad Mehldau nem e Földre való, valami olyasféle harmóniai kötései vannak, amelyek nincsenek ott azon a 88 billentyűn, más még nem találta meg azokat. Hogy ifjú Wertherként az emelkedett költőiséget elhozta az érzelemmentes zenék világába, hogy férfiként mer könnyezni, ugyanannyira fontos, mint utolérhetetlen zeneisége.

1. Peter Brötzmann, Marino Pliakas, Michael Wertmüller (Mediawave Fesztivál, április 27.)

Ami akkor a Rómer Házban történt, ahhoz fogható még soha nem történt Magyarországon! Brötzmann maga mellé állított két őrült svájcit basszusgitározni és dobolni, ő meg fülünk szakadtából tülkölt. Jazz-metál, de ez csak kín-megnevezés! Ki tudja? Kibírhatatlan hangerő, amit mégis habzsolsz, olyan tempó, amelyben a hangok egyetlen folyamatos hanggá olvadnak – szerintem ez a zene szólt, miközben a világ keletkezett.