Hagyjátok Stockhausent!

Van, aki számára valóban a nevében rejlő jelentés, esetleg hangkép hozhatja a végzetet. Talán éppen így jár Karlheinz Stockhausen, akinek személyéhez számtalan újítás és radikális avantgardizmus fűződik, nélküle a mai zene minden bizonnyal egészen máshol tartana, az élő német zeneszerzők sorából elismerten az egyik legjelentősebb figura. Volt! Stockhausen neve – ha csak szabad fordításban is – emeletes házat jelent.
Stockhausen a bírálatok szajkózása helyett az elsők között ismerte fel a schönbergi dodekafónia mibenlétét és azt továbbfejlesztve, még jobban meghatározott kereteket alkotva kitalálta a szeriális zenét, amely műfaj szerteágazásaiból nőtte ki magát többek között a ma oly divatos és a filmekhez írt zenékben is gyakran felbukkanó minimalista szemléletmód. A háború utáni zeneszerzés fontos momentuma volt, mikor művein keresztül az elektronika bevonult a koncerttermekbe és onnantól kezdve meghatározó szerepet játszott a huszadik századi kompozíciókban. A szeriális gondolkodás gyakran társult materiális aspektusokkal, amelyeket Stockhausen a rezgő világmindenség részeként értelmezett. Metafizikus gondolkodása vezetett a Klangkomposition-hoz, amely a fonetika és a szemantika (hangzás és jelentés) összekapcsolásával megteremtette a beszéddel történő hangzás-komponálást. Az új Palestrina, mondták, hiszen a zene és szöveg egysége mellé ő még társította a beszédet is, általa új értelmezést nyert a zenei és ezen keresztül a mindenre kiterjedő egység fogalma. Vagyis minden számít.
Ezek ismeretében furcsának hat és meghökkentő, hogy Stockhausen hazájában ma űzött vad. Bizonyára sokan emlékeznek Heinrich Böll 1974-ben íródott regényére, majd az abból készült filmre, melyben a fiatal nő, Katharina Blum a média szenzációéhsége és gátlástalansága miatt tragédiába sodródik. A félremagyarázások és az alkotó személyének csak felszínes elismerése, de valójában a meg nem értése vezethetett odáig, hogy Stockhausen egy a gondolkodásából és munkásságából logikusan következő kijelentést tett a WTC-merénylet kapcsán, amelyre a prüdériáját a Böll regény óta takargatni szándékozó német közvélemény mégiscsak kiátkozással reagált. Stockhausen vélekedése szerint, a szeptember 11-én a TV képernyőkön keresztül látott esemény, nem más, mint egy hatalmas alkotás, egy olyan kompozíció, amelynek szereplői arra készültek egész életükön keresztül, hogy az előadás közben meghalhassanak; ilyenre – akárhogyan is akarná – ő soha nem lenne képes, ez az apokaliptikus katarzis.
Innentől mindenki szórta mérgét Stockhausenre, hiába próbált utólagosan a nagy nyomásra mentegetőzni, mégis jobbnak látta elvonulni a nyilvánosság elől. Mindehhez hozzájárulhat a tragédia okozta sokk, a gyakorlatilag a mai napig tartó tanácstalanság, de ha végiggondoljuk, milyen elemek szerepelnek a kijelentésben, azon lenne csodálkoznivalónk, ha nem így nyilatkozik a zeneszerző. Az alkotás az ő értelmezésében a jól kiszámított műalkotás, a pillanatról pillanatra megtervezett események sora, a formába öntött megvalósulás. A megnyilvánulási terep a milliárdos nagyságrendben közvetített képsorok egymásutánja; mindenkit érinthet, ami akkor történt, ennél nagyobb méreteket és hatásterületet nehéz elképzelni. Ha Stockhausen komponálhatott helikopterekre vonósnégyest, akkor azt is mondhatja, hogy nem csak a zenei eseményeknek van ritmusa, hanem bármi másnak is, de ennek a bármi másnak a ritmusa – akárhogyan is gyötrődünk – a szervezőereje annak, amit mi naponta látunk a híradókban, a műsorfolyamokban – az oda-vissza hatás elve érvényesül. Nem tudunk elbújni a sorsunk elől, minden megnyilvánulás és lérehozott alkotás csak modellje annak, ami velünk történik. Nomen est omen.