Checkpoint Charlie

A görög mitológia szerint Pán, a kecskelábú, kecskeszarvú pásztoristen beleszeretett Szürinxbe, a szép árkádiai nimfába, és üldözőbe vette, hogy elcsábítsa. Már majdnem utolérte a Ládón folyónál, amikor egy másik istenség hirtelen nádszállá változtatta az üldözött nimfát. Pán nem tudta, melyik lehet Szürinx a sok egyforma nádszál közül, ezért hát vaktában többet is levágott, és azokból faragott magának hangszert. A róla elnevezett pánsíp az ókori Hellászban valóban a pásztorok hangszere volt.
Az egymás mellé illesztett, hosszabb-rövidebb elemekből álló, héttagú sípsort eleinte szájjal szólaltatták meg, később pedig szélszekrényre állítva működtették a szerkezetet. A sípok száma aztán gyarapodott, s ezzel párhuzamosan a megfelelő mennyiségű és erősségű levegőről is gondoskodni kellett. A mintát most is egy ősi hangszer, a duda adta. Az egyszerű bőrzsákból és két sípból álló hangszer a rómaiak körében volt népszerű. A Cicero által hidraulisznak (hydraulum organumnak, azaz víziorgonának) nevezett szerkezet egyik – felirata szerint Kr. u. 228-ban adományozott – példányának részei 1931-ben éppen a mai Budapest területén található egykori római településen, Aquincumban kerültek elő (a mellékelt képen is ez látható). Akkor már négy regisztert (meghatározott hangkarakterű sípsort) használtak, s a levegőmozgást kétféle kihúzható csúszkával szabályozták: az egyik fajta az egyes regisztereket, a másik az egyes billentyűket látta el levegővel. Az épségben és teljes egészében megtalált alkatrészek mellől kezdetben hiányzott a víztartály és annak üstje. Ebből többen arra következtettek, hogy ez már légfújtatós hangszer („organum pneumaticum”) lehetett. S ha Rómában esetleg mégsem, Bizáncban már egészen bizonyosan légtömlők váltották fel a hidraulikus prést. Később azonban az orgona alkatrészeitől egy kicsit távolabb fellelték légüst egyes alkatrészeit, amik alapján a víziorgona szélrendszere a XX. század végén rekonstruálható volt.
„Venit organo in Franciam” (Frankhonba jön az orgona) – szólt a tudósítás, amikor a bizánci császár 757-ben légfújtatós, ólomsípokból álló orgonát ajándékozott Kis Pipin királynak. A római gladiátorok zajos viadalain, cirkuszi előadásokon használt hangszer tehát – eleinte csak az énektanítás eszközeként – Nyugat-Európában is megjelent. Hogy eleget tehessen a fokozatos igénybevételnek, berendezése módosult, mérete megnőtt. Feltűnt azoknak az uralkodóknak az udvaraiban, akik orgonaépítő szerzeteseket foglalkoztattak, és egymástól orgonistákat „kölcsönöztek”. A már a templomba is bevonult hangszerek hatalmas fújtatóit, szelepeit emberi erő hozta működésbe, a két – eleinte egymással szemben elhelyezkedő – billentyűsoron (manuálon) ketten játszottak.
A XIII. századtól az egyházban végleges otthonra lelt orgona változásait két igény sürgette: a könnyebb játszhatóság és a liturgikus zene alakulása. A billentyűket igyekeztek kisebbre és könnyebben mozgathatóvá építeni, a levegő egyenletes áramlását pedig mechanikus szerkezetekkel könnyíteni. Ennek megfelelően alkották meg az újabb sípokat, alakították azok méreteit, állították be hangolásukat. Hordozható, kisméretű portatívokat és regálokat, valamint felállítható pozitívokat készítettek, hogy kisebb térben, mobilizálhatóbb hangszerekkel rendelkezzenek.
1312-ben egy német mester Velencében megépítette az első nagy templomi orgonát, amelyet aztán az újabb és újabb hangszerek sora követett. Ezek egyre jobban hasonlítottak ma ismert leszármazottaikra: a XV. században megjelent a pedál, s a fehér (elefántcsont) billentyűk között feltűntek az ébenből készült feketék is. A billentyűsorokat egymáshoz közelebb helyezték el, így az addigi kettő helyett egy orgonista játszhatott rajtuk. Még csupán egy lépés kellett ahhoz, hogy a manuálok egy játszóasztalra, egymás alá kerüljenek. Innen rövid út vezetett a „klasszikus”, három manuálos, pedáljátékkal rendelkező orgonákig.
A XVI. század a technikai újítások kora: a regisztereket csúszkákkal (kifúrt tölgyfa lécekkel) kapcsolták ki és be, a fújtatókat a szabályozott hangerő és a tiszta intonálás érdekében szélmérlegekkel látták el. Ezt 1667-ben egy szélmérő készülék egészítette ki. A XVII. század egyébként a „jól temperált” orgona kialakításának kora, hiszen 1690-re 12, egymástól egyenlő hangközi távolságra osztották az oktávot.
Az egyre inkább önálló, változatos kifejezőeszközökkel rendelkező hangszert nemcsak a zeneszerzők „látták el” óriási irodalommal, hanem gazdag díszítéssel is a készítők, akik mind tudatosabban mérték fel és használták ki az orgonáknak otthont adó templomok akusztikai lehetőségeit.
A XIX. század, a romantika folyamatosan újította az orgonasípokat megszólaltató szelepeket közvetlenül szabályozó billentyűk technológiáját. A századvég már nem is a koncertálás képességét, hanem a zenekari effektusokat kedvelte ebben a hangszerben. Hatalmas méretű orgonák épültek, a régieket többnyire átépítették. A XX. században aztán Albert Schweitzer mozgalmat indító hitet tett a bachi orgonamuzsika hiteles megszólaltatása, és ehhez kapcsolódóan a régi hangszerek historikus rekonstruálása mellett.