Amikor lejátszottam a Tilos Rádióban a - Még több jazzt az óvodákba című műsor keretében – ezt az albumot, akkor az Otília írt egy SMS-t, hogy mi ez a jazzesített Mozart. Ha valami nem úgy van eljátszva ahogy azt megírták, akkor az már jazz? Talán az improvizáció érzete miatt?
Komolyzenét kevesen próbálnak feldolgozni, még kevesebb a sikeres vállalkozás. Párat azért tudok: Ulrich Gumpert plays Erik Satie, a Vienna Art Orchestra All that Strauss című albuma, Mike Westbrook, amint Rossinit kóstolgatja, és persze több Uri Caine. A The Goldberg Variations, a Wagner e Venezia, és a három Mahleres album. Bartókot azért nem játszik, mert ostoba emberek meggátolják benne. Caine nem jazz zenész, bár vannak olyan projectjei, amik erre utalnak. Inkább azt mondanám, hogy egy zenei metanyelvet beszél, aminek egyik eleme a jazz. Amúgy anyanyelvi szinten használja a klasszikus zenét, és még sok minden mást. Kínai, zsidó hagyományokat, rockot, modern tánczenéket, meg ami jön. Jellemző a hangszer összeállítás a Mozart albumon. Zongora, hegedű, klarinét, trombita, elektromos gitár, bőgő, dob, és egy DJ tekergeti a lemezjátszókat. Az album címe egyébként pontos. Elindul a K 545-ös zongora szonáta, és nehéz megmondani, honnantól Uri Caine. Talán a ritmus finom eltolódásai? A legszebb a Török induló néven elhíresült részlet a K 331-es zongora szonátából. Kikeresték az „eredetit”, hisz Mozart is adaptált. Egy török kántálással indul a zene, belép a klarinét, valami féle folkos kavarodás indul, aztán beszüremkedik Mozart, és a végén egy katartikus, táncos őrületbe torkollik az egész. Sem nem folk, sem nem klasszikus, sem nem modern jazz, hanem ezeknek valamilyen XXI. századi szintézise. Nem könnyen járható út, mert nagyon komoly tudás kell hozzá, látomás a zene lehetséges jövőjéről, de - mint ez az album is bizonyítja - megérheti! Persze nem Caine nem az egyetlen, aki ezen a „metanyelven” zenél, aminek a kialakulásába biztos belejátszott a posztmodern is. John Zorn, Don Byron, Willem Breuker, Otomo Yoshihide, vagy a már említett Vienna Art Ochestra is ebbe az irányba mozog. Közös bennük, hogy bármilyen műfaji besorolás alól kibújnak, de végeredmény különböző, hisz mindenki más elemekből rakja össze a saját szintaxisát.
Hozzá teszem nem ez az egyetlen lehetséges irány. Vannak zenészek, akik ösztönből dolgoznak, elég egyszerűek, mégis képesek úgy megszólalni, hogy az embernek feláll a szőr a karján. Nem érdekli őket a forma, nem akarnak a kor kihívásainak megfelelni, csak érzésből nyomják. Van, aki a szívével dolgozik, és van, aki az agyával is.
Meghalnak a kánonok, éljenek a műfajok fölötti egyéni mitológiák!
Utolsó kommentek