Egyszer azt hallottam egy muzsikustól, hogy gyakorlás nélkül is lehet a zenében fejlődni, pusztán gondolkodás útján. Késő volt már és zenedei tanulmányaim egyáltalán nem szorgos esztendeire, a gyűlölt kulimunkára visszaemlékezve magam is bőszen egyetértettem a kijelentéssel: bezony, a zenész fejben fejlődik, ezért ha a gyakorlásra szánt időt is gondolkodásra, vagyis a puszta létezésre fordítja, talán még inkább áradni fog csodás lényéből a mondandó.

Az ismerős muzsikus azóta is azon a korabeli szintjén topog, körülötte a hangok lassan felszámolódnak, tulajdonképpen egészen mással foglalkozik – talán mert szembesült azzal, hogy a hegedűt előszöris meg kellett volna tanulni rendesen tartani.

Szeretném tehát leszögezni, hogy a zenész gyakorlás nélkül nem ér semmit! Ennek a tevékenységnek az elkerülését számos módon lehet indokolni, de bepótolni soha az életben nem lesz rá alkalom.

Jóideje rendszeresen fennáll az az eset, hogy a Checkpoint Charlie stábja egyszerre tartózkodhat magyar és külhoni együttesek társaságában, főleg koncertek előtt. Szembetűnő és fülbehasító az a kontraszt, ami az egymást követő magyar és nem magyar produkciók különbségét általánosan jellemzi. Míg honfitársaink kiforratlan, lagymatag kezdést mímelve erőlködve jutnak el a vélt katarzisig, addig külföldi kollegáik pontosan kidolgozott menetrend szerint, hatásos entreé-val a felkészült zenész benyomását keltik és semmiféle pátoszt nem érzünk, mikor csúcspontokat érint játékuk. Igen, kell a többes szám, mert egy jó koncert nem csak egyetlen, rendkívül görcsösen leküzdött csúcsponttal rendelkezik!

Hogy mindez miért van így, miért evidencia az, hogy például magyar jazz-zenész soha a büdös életben nem fog elérni komoly nemzetközi karriert? A lengyel, a cseh, az osztrák, a horvát, az orosz, a moldáv, a brit, a német, a román, az amerikai, a finn, a bolgár zenész (most hirtelen ezek jutnak eszembe, akikkel a közelmúltban találkoztunk) műfajra való tekintet nélkül izgatottan gyúrja hangszerét a koncert előtt. Félrevonul: a dobos előveszi a kis gyakorló pad-et, azon pörget ritmusképleteket; a bőgős eszementen skálázik; a gitáros erősítő nélkül futamokat próbál; a szaxofonos trillázik; stb. A magyarok ezzel szemben kedélyesen helyet foglalnak, legelőszöris kikérik a kikérhető italmennyiséget, a gázsiról osztozkodnak, telefonálgatnak a vendéglistájuk miatt, de eszükbe nem jutna magukat bejátszani. A koncert előtt közvetlenül, a színpadra felhaladva pedig megkérdik egymástól: „Na, gyerekek, mivel kezdünk, mit nyomjunk?”