Branford Marsalis az egyik legfelkapottabb szaxofonos a placcon, együttese meg talán a legjobb „working band”. 1998-óta van együtt ez a csapat változatlan összetételben. Joey Calderazzo zongorázik, Eric Revis bőgőzik és Jeff „Tain” Watts dobol. Kiegyensúlyozott, de emocionálisan széles skálán mozgó modern jazzt játszanak. Semmi kikacsintás, posztmodern léhaság csak a vérkomoly nyomatás. A klasszikus Coltrane Quartet hangzásvilága a kiindulási alap, ehhez teszik hozzá a saját invenciójukat. Mindannyian kiváló szólisták, de itt inkább egymásra figyelnek. A kollektív improvizációk az izgalmas témákkal egységes anyaggá állnak össze, mely hol erőteljes, hol lírai. A legújabb lemezük a Braggtown 2006-ban jelent meg a Blue Note gondozásában. A bátor, nagy lélegzetű kompozíciókat az együttes tagjai jegyzik, ami alól csak az O Solitude a kivétel, amit egy Henry Purcell nevű barokk zeneszerző alkotott a XVII. században. És ez egyben a lemez egyik csúcspontja is.
Marsalis váltogatja a tenor és a szoprán szaxofont, tónusa kontrolált és dinamikus. Komoly ember, nagy vállalással. Az egyik darabot Oglala sziú főnök mondása inspirálta, mely így hangzik: ma szép nap van meghalni.
Ez már annyira kerek, hogy legszívesebben belekötnék. De nem megy. Van koncepció, ami azért nem folytja meg a spontaneitást, kellően bonyolult, de hamar beköltözik a fülünkbe. Talán humorérzékkel nem vádolhatnánk őket, de a modern művész már csak ilyen.
És ez a nagyszerű csapat, ezzel az anyaggal március 16-án föllép a Budapesti Kongresszusi Központban. Az épület a hetvenes évék pozitivista rémálma. Talán egy nagyobb pártkongresszus lebonyolítására alkalmas, de másra nem. Nincs a helynek szelleme, az akusztikája szörnyű, a büfék drágák, és egy vidéki resti színvonalán mozognak. Többször megkíséreltem már ott valamilyen kultúrát fogyasztani, de mindig menekülnöm kellett. Ide álmodta valami kulturális manager a Marsalis Quartetet! Egy intim jazzkoncert egy rideg hodályba.
Máshol működik egy opera, egy magyar nóta est, egy kortárs jazz, vagy egy trash metal zenekar. Másképp öltözünk hozzá, mást eszünk előtte, és mást iszunk utána. Nem pogózunk a zeneakadémián, nem iszunk pezsgőt a zsíros kenyérhez, nem megyünk kisestélyiben reggae partira. Bár ha jobban belegondolok semmilyen programot nem tudok elképzelni, amin jól tudnám érezni magam a Kongresszusiban.
Úgyhogy nem megyek el. Szeretem az élő zenét, de aznap este itthon maradok. Iszom egy kevés vörösbort, rágyújtok, és fölteszem a Braggtownt.
A BKK-t meg bontsák le, termesszenek benne gombát, vagy alakítsák át plázává!
Utolsó kommentek