Szomorúak vagyunk, mert elment egy barátunk. Nagyon nehéz ember volt, ezt tudta ő is magáról: mi persze szeretjük a nehéz embereket, főleg az olyan kompromisszummentes szellemeket, mint amilyen Csontos István volt.

Pista küzdő alkat volt, méghozzá abból a fajtából, aki tigriskarmokkal kapaszkodik a saját maga által lefektetett elvekbe, amely elvek kizárólag a hasonlóan makacs szigorral kezelt gondolatokkal tudott barátságot kötni – de azoknak erősen szorította a kezét. Kereskedő volt, de aki beszélt vele filmről, zenéről, művészetről, a kultúra szerepéről, az egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ez az ember materiális javakat akarna rásózni. Most már tudom, nincs miért spórolnom, pedig megígértem neki, hogy az első félretett milliómból tőle vásárolok majd erősítő berendezést és hangfalat. Tudtam, hogy többet kapok majd, mint a zenegépet, hogy kapom majd a minőségi zenehallgatási kultúrához tartozó szemléletet, vagyis a Csontos képes volt tárgyakat személyiséggel felruházni annyira, hogy az ember már korántsem a tárgy ára miatt húzta a száját, hanem annak örült, hogy valaki lesöpörte előtte a muzsika megértéséhez vezető utat.

A mi barátunk olyan író ember is volt, aki hónapokat, sőt éveket dolgozott egy-egy tanulmányon és időt, pénzt, energiát nem sajnálva saját maga járt utána a legapróbb részleteknek, hogy aztán meglátásait egy low budget orgánumban közölje. Például itt olvasható a Magyarországon megjelent legjobb Kubrick-tanulmány 3 része (ELSŐ rész, MÁSODIK rész - ezt sajnos nem találom, HARMADIK rész). Vagy nézzük meg a saját kis blogját, amelyben alámerülve kirajzolódik az önművelő reneszánsz ember alakja – azt hiszem, az egyik utolsót vesztettük most el, igen fiatalon.